Három áldás gyakorlat

Kedves Olvasók!
Nagyon megörültem a kommenteknek, amiket legutóbb kaptam. Noha a blogot kevesen ismeritek, de nagyon sokat jelent, ha kommenteltek, és kialakul egyfajta párbeszéd.Szóval köszönöm nektek a kommenteket, amiket valamiért a rendszer nem engedett át, most állítottam őket webre.
A mai nap egy egyszerű gyakorlatot ajánlok a figyelmetekbe, a pozitív pszichoterápia házifeladata szokott lenni.
Nagyon egyszerű, mindig mindenkinek érdemes megcsinálni, de főleg akkor, ha éppen hullámvölgyben van az életünk. A gyakorlat egy kis füzetet meg egy tollat igényel. Vagy akár blogot is lehet nyitni neki, de én inkább a füzetet javaslom, azt is olyan piciben, hogy akár hordozható legyen!
Minden este gondoljuk át a napunkat a következő szempont szerint. Keressünk három pozitív dolgot a napunkban. Három dolgot, amikor  ránk is sütött a napfény, ez lehet egészen komoly, mondjuk a húgunk gyerekének megszületése, vagy egészen apróság, mondjuk egy jó fagyizás  a napsütésben. Írjuk le őket, és írjuk le azt is miért voltak jók, és miért történtek meg velünk.
Miközben ezeket leírjuk, egyrészt a rögzítés során valami pozitívra fókuszálunk, másrészt tudatosítjuk magunkban, hogy minden napban, még a jelentéktelen napokban, a rossz napokban is van három pozitív dolog.
A pozitív pszichoterápia szerint a gyakorlat rendszeresítéséhez kb egy hét tudatosság kell, utána egyszerűen rákapunk. Én tegnap kezdtem el, egyelőre fejben.
A tegnapi napom elsőre visszagondolva iszonyat unalmas volt, a kánikulában itthon vergődtem és filmeket néztem, ettem is,- többet, mint kéne,- este szokásos bevásárlás, és az egész nap összefolyt. Mégis találtam három pozitív dolgot a napban:
1. Este a Tescoban régi kedves ismerőseimmel találkoztam és a hölgy ahogy hazaértem, küldött egy üzit, hogy találkozzunk már a jövő héten, olyan jó volt látni engem!
Miért történt/mi volt benne a jó: a jó az volt, hogy idejét se tudom, mikor beszéltem amerikaiakkal, és jó volt megint angolul csevegni. Nagyon jól esett, hogy az ismerősöm örült nekem és találkozni szeretne velem.
2. Délután játszottam a lányommal társast és a számfogalmak egész szépen alakulnak a fejecskéjében, ennek is örültem.
Miért történt/miért volt jó: Nos gyakran kell erőfeszítést tennem, hogy játsszak, egyszerűen nem mindig van kedvem. Jó, hogy rávettem magam, és örülök, hogy fejlődik a gyerekem.
3. Öreg este, mikor visszatértünk a vásárlásból, láttunk egy kis sünit, egész közel mentünk hozzá, és nem gubózott be, szaglászott felénk, nagyon édes volt.
Miért történt/miért volt jó: jó volt odakuporodni egy ilyen pici állathoz, és jó volt, hogy a lányom annyira boldog volt tőle, amikor felcuccoltunk még egy szelet almával visszaszaladtunk, hátha ott maradt a kis jószág, persze nem, de a gyerek nagyon örült neki, és én is. Elalvás előtt megbeszéltük, hogy holnap lerajzoljuk.
Na, valahogy így kell leírni a dolgokat. Jelentem, végig mosolyogtam az öt perc alatt, azzal hogy leírom, nem ignorálom, nem megy feledésbe, és tényleg mintegy kivilágít a napból. Én egész biztosan folytatom a három áldás gyakorlatot, és ha valaki elkezdi, értesítsen a hatásról!
Mosolygós napot mindenkinek! :)

Update:
A három áldás gyakorlatot, blog formájában, (mi másban,) kipróbáltam kb másfél hónapig.
Tapasztalataim:

1.  Eleinte valóban sokat segített, és már szinte előre kerestem a jó pontokat a napban.
2. Valóban minden napban vannak jó pillanatok, még ha nagyítóval is kell őket keresni.
3. Ám egy idő után nem éreztem, hogy a jótékony hatás továbbra is fennállna, így egy  pár napja felhagytam  vele.
4. Talán a kitartás hiánya okozta, hogy nekem nem sikerült azt az erőteljes lelki többletet elérni, amit ígértek a pozitív pszichoterápia kiötlői, hogy ettől a módszertől elvárható.
5. Gondolom ilyenkor az is alap, hogy az ember életében nagyon negatív dolgok ne lendítsék ki a mérleget a mínusz tartományba.
6. A legnehezebb egyébként az olyan napokról számot adni, amelyekből a legtöbb van, a teljesen szürke, unalmas, semmi sem történt napokról, ilyenkor komoly fejtörést okozott egyáltalán nap végén visszaidézni, hogyan is zajlott a rutinszerű nap. Viszont az is igaz, hogy az ilyen napok utólag kapnak egy kis értelmet, ha találunk bennük valami jót, és nem egy nagy szürke maszlagként élnek a fejünkben.
7. A gyakorlattal nagyjából egy lelki térképet is lehet rajzolni, hogy mennyi az optimista, jókedvű napok száma külső hatás nélkül, mennyi az elkeseredett napok száma, és volt-e külső hatás, illetve mennyi az elvesztegetett szürke napok száma.
8. Nőknél nagyon komolyan korrelál a kedvindex a női ciklussal. Érdemes figyelembe venni.

Különleges napok

"Fontos" napokon, amiből néhány van az évben, mint születésnapok, karácsony, évfordulók, mindannyian igyekszünk már ébredéskor tudatosan jól érezni magunkat. Sőt egymással is sokkal türelmesebbek vagyunk, és kedvesebbek.
Azon gondolkodtam el, hogy miért nem tudjuk ezt minden napra alkalmazni? Van az az elcsépelt mondás, hogy éld minden napodat úgy, mintha az utolsó lenne. Ebben sok igazság van, mert amiből kevés van, azt jobban megbecsüljük, mint amiből sok van, mint a hétköznapok. Pl nyaraláskor is sokkal fókuszáltabbak vagyunk arra, hogy jól érezzük magunkat, és ez nem csak a környezetváltozásnak köszönhető!
Gyakran azt érzem, hogy a hétköznapokon nem kapcsolom ki a szorongási gépezetet, nem teszek meg olyan dolgokat, amikkel jobban érezhetném magam, és még olyankor sem, amikor hétvége van, és a teendők nem annyira súlyosak. Gyakran szeretnék elindulni valahova, aztán a cselekedet elmarad, és foglalkozom mondjuk a takarítással, pedig tudom, hogy sokkal többet nyernék a napból, ha az ötletemet kivitelezném.
Tegnap volt a születésnapom. Már előtte való este eldöntöttem, hogy na, a születésnapomon nem fogok itthon ülni, ennek a napnak jól kell sikerülnie, még akkor is, ha egész nap egyedül vagyok a gyerekkel! Reggel ehhez is tartottam magam, felöltöztettem a gyerekem, reggeliztünk, összepakoltam a málhazsákot, és egy óra múlva már bent is voltunk a városban, ahova annyira ritkán jutok el. Egészen kikapcsoltam a folyamatos aggodalmaimat is, mikor egy-egy átúszott az agyamon, nem kapaszkodtam bele, ahogy szoktam, hanem figyelmeztettem magam, hogy születésnapom van, ezzel most nem foglalkozom. Megtehetném más napokon is, de akkor nincs bennem az az érzés, hogy ennek a napnak a sikere rajtam múlik, ha én nem teszek érte, senki sem fog. Nyilván a munkanapokon, vagy mondjuk, ahogy most én vagyok, gyesen nehéz minden napot érdekessé varázsolni, és nem lehet a monotonitást sem kikapcsolni, a rutint, és a muszáj megtenni teendőket. De elhatározni minden bizonnyal ugyanúgy el lehet, hogy a napot értékesnek éljük meg, és esetleg valamilyen kisebb számunkra fontos dolgot elhelyezzünk benne, mint a fontos napokon.

Fényképezzünk!

Nos ez nem teljesen ingyenes életminőség-javító ötlet, ahogy a self-helpben ígértem az első posztban, mert kell hozzá egy digitális fényképezőgép, meg egy számítógép, amire le lehet tölteni a képeket, és érdemes előhívni is belőlük. De azt hiszem a legtöbb ember ezekkel manapság már rendelkezik.
Amennyire nem vagyok híve annak, hogy valaki mondjuk a saját/gyereke/kutyája reggelijéről hatvan képet csináljon, aztán a közösségi portálokon fárassza a többi embert vele, annyira jónak tartom, hogy a kisebb eseményekről is készítsünk néhány képet. Saját magunk számára. Mondanivalója úgyis leginkább nekünk van, mi voltunk ott, és éltük át azt a percet, amikor a kép készült.
 Nagyon sokan panaszkodnak, hogy velük nem történik semmi, noha minden nézőpont kérdése, és lehet, hogy csak nem veszik észre a sok jót, ami körbeveszi őket.
 Miért jó a fotózás? Mert a hétköznapi történések azzal, hogy egyszer-egyszer néhány momentumban megörökítődnek, eseményekké lépnek elő. Ha lefotózzuk magunkat/kutyát/gyereket az első hóban, vagy egy jó családi szánkózásról készítünk néhány felvételt, egy mesedélutánt megörökítünk, egy múzeumlátogatást, egy sétát a természetben, vendégséget, akkor máris ott vannak az események, mintha csak néhány jegyzetet készítettünk volna róluk, kicsit modernebb formában.
Ez azért jó, mert látjuk, hogy a hétköznapok igenis nemcsak monoton robotból állnak, bőven akadnak ünnepelhető, kellemes percek, órák, délutánok. Nem csak úgy lehet értékelni egy évet, hogy ebben az évben csak egy napot/hetet nyaraltam, de rossz nekem, hanem úgy is, hogy ugyan nem telt hosszabb pihenésre ilyen vagy olyan okok miatt, de volt sok szép óra, nap, és perc. Így könnyen belátható, hogy a gyakran eseménytelennek bélyegzett hónapokban is éltünk, és nem vegetáltunk.
Miért nem jó tömérdek képet készíteni minden nap a reggelinkről? Egy kicsit talán sarkos a példa, de sokan valóban minden percet fotóval rögzítenek. Így ugyanúgy, mintha nem fotóznánk, a sok hétköznapi, érdektelen kép közt elveszik az a néhány értékelhető, aminek értelme van. Ez olyan, mint amikor egy utazásról ezres nagyságrendben készülnek képek, utólag maga a kép készítője sem élvezi már hatvanadszorra a kicsit más szögből fotózott látványosságot.
Hogyan használjuk? Nagyon egyszerűen albumba rendezhetők a képek, készítsünk feliratokat, és negyedévente, egy unalmasnak tetsző, vagy esős délutánon lapozzuk át. Megelevenednek az év eseményei, visszakalandozunk pár órára a közeli múltba, feldolgozzuk és helyre tesszük az életünk kisebb és nagyobb eseményeit.
Készíthetünk fotóalbumokat is, bár ez már inkább a kézügyességünkről, és a kreativitásunkról szól, mint az emlékek feldolgozásáról.
Kell-e hozzá tehetség? Nem. Egy alapszintű gépismeret bőven elég. Arra mindig ügyeljünk, ha csak számítógépen tároljuk a képeket, hogy több helyen és módon legyen elmentve!
Ez a módszer nekem nagyon bejött, mert helyzetem ellenére, hogy egy külföldi országban élek, viszonylag kevésszer és kevés helyre jutottam el. Eleinte bosszankodtam, hogy bezzeg mások, mennyit utaztak, láttak, nyaraltak, teleltek, de aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Ha mindig másokat nézek, akkor lecsúszom arról, ami velem történik és jó. Így kezdtem értékelni a kisebb dolgokat, és ez bizony rengeteget segített évtizedes negatív berögzülések feloldásában.

Idő önmagunkra

 

Annyi helyen olvassuk, hogy törődj magaddal, és tudjuk, hogy kéne, mégsem csináljuk. Sőt, főleg akkor nem, ha annyira nagy a stressz, hogy érezzük is, hogy le kéne állni, és nem tesszük. Akkor még jobban futunk.
Ha meg is állunk, jön a hétvége, akkor jönnek a kötelező körök, jön a gyerek, a kutya, a macska, és utána ha marad idő, akkor sem magunkban töltjük, mintha menekülnénk attól, hogy egy kicsit magunkkal törődjünk, "kimozdulunk":elrohanunk barátokkal-rokonokkal találkozni, filmet nézünk, lógunk a neten, sportolunk házon kívül, kirándulunk. Mondván, hogy kikapcsolódunk.
De igazán tudunk-e magunkkal törődni, ha soha nem szánunk időt arra, hogy minden külső inger nélkül valóban magunkban maradjuk, és tényleg törődjünk magunkkal? Ápoljuk a testi valónkat, utat engedjünk a saját magunkkal való kommunikációnak? Hogy csak befele koncentráljunk? Szoktunk ilyet csinálni? Nagyon ritkán.
Mi lehet ennek az oka? Az ok egyrészt gyakorlatias, ugyan kinek van erre ideje?(Kézenfekvő ürügy, de itt nem órákban kell naponta gondolkodni, így az idő kérdése valóban kifogás.) Másrészt nem is tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá? A nyugati kultúrában ciki egyedül lenni, és csak úgy lenni is ciki, mindenféle cselekvés nélkül. Létezni. Sőt, minél "pörgősebben" élünk, annál nagyobb megelégedettséggel meséljük ezt másoknak, mintha az, hogy mérgezett egerek módjára futunk egyik helyről a másikra, valamiféle  ideális, belső harmóniát tükröző normális állapot lenne....Az ilyen ember, aki imádja ezt hangsúlyozni, magának sem vallja be sokszor, hogy a pörgést azért választja, mert mihelyt megáll a pörgés, egy nagy űr keletkezik, a saját lelkének az üressége...Félelmetessé válik a csend, eltűnt a külső környezet, és jaj, senki nem figyel rá, neki pedig nincs mondanivalója saját magának. Mondjuk úgy, unatkozik, de ennél is rosszabb történik:unja saját magát. Nem elkeserítő ez?
Hogyan fejlesszük önmagunkban a képességet, hogy a külvilág állandó visszajelzései nélkül is élvezzük a saját társaságunkat?Hogy ne rettegjünk az egyedülléttől? Ne akadjunk ki, ha megáll a pörgés? Sok évvel ezelőtt megtaláltam erre a saját válaszaimat. Remélem, másoknak is sikerül. Nemsokára írok néhány egyszerű befele figyelő technikáról, amit mások is használhatnak.
Te hanyagolod magad? Ha igen, miért?Félsz az ürességtől? Félsz a magánytól?Nem tudnád a magad társaságában jól érezni magadat? Ha nem hanyagolod magad, milyen rövid rituáléid vannak, amikor csak befele figyelsz? Gondolod, hogy ez a probléma csak a rohanó világ sajátja?

Fontos mondatok

Bizonyára mindannyian őrzünk fontos mondatokat, amik segítettek továbblendülni egy nehézségen, és a mondatot másoktól kaptuk. Gyakran ugyanazt a mondatot már hallottuk más megfogalmazásban, de akkor éppen nem voltunk fogékonyak rá, sőt, mi is gondolhattunk rá, csak nem érkeztünk még el arra a pontra, hogy az igazságát megértsük, vagy az illetőt nem fogadtuk el hitelesnek. Ugyanis a fontos mondatoknál mindig lényeges szempont, hogy ki mondja nekünk.
Mindannyiunknak vannak családtagjai, barátai, de nem biztos, hogy ezek közül kerül ki az az ember, akinek a véleménye meghatározó számunkra. Nekem sokáig az általános iskolai magyartanárnőm volt, akihez néha problémával fordultam, később pedig a földszinten lakó nálam idősebb szomszédsrác. A fontos mondatokat gyakran olyantól kapjuk, (ezért nem családtagtól, és baráttól), aki egy kicsit kívüláll a problémán, és elfogulatlanul tud tekinteni a gondra. A barátok meghallgatnak minket, abszolút mellénk állnak egy ügyben, és legfeljebb közös kesergés lesz a forgatókönyv, de nem biztos, hogy a megoldáshoz ez elvezet. Gyakran előfordul, hogy a barátok korholással próbálnak segíteni, ez megint nem vezet sehova, ha nem bánnak velünk egyenlő partnerként, ha meg akarják mondani, mit tegyünk, esetleg a személyiségünket nevezik meg oknak a problémában, akkor a beszélgetés vége sértődés, bizalomvesztés, elhatárolódás lesz.
Ezért jó ha van olyan ismerősünk, aki az adott problémát már sikeresen megoldotta, mert akkor hiteles, amit mond, vagy idősebb, tapasztaltabb bizalmasunk.
Gondoljunk a fontos mondatokra az életünkben! Idézzük fel a szituációt, és azt, hogy miért segített a mondat, és ki mondta. Valószínűleg ahhoz az emberhez máskor is szívesen fordulunk.
Ha nincs ilyen ember a közelünkben, aki objektíven tudja szemlélni a gondunk, és bizalmunk is van benne, és már volt, hogy segített nekünk,-nem helyettünk!- megoldani egy problémát, nos akkor érdemes life coach-hoz fordulni.
A life coach nem egyenlő a pszichológussal, sőt, egész más a képzése, nem betegségekkel foglalkozik, hanem nehéz élethelyzetekben tud mellettünk lenni, és segíteni minket a megoldásban. Nem fog helyettünk megoldani valamit, nem fog konkrét tanáccsal szolgálni, hogyan is tehetné, minden szituáció más, és mindenkinek más jelenti a megoldást. Tanácsot nagyon könnyű adni, véleményt nagyon könnyű mondani (főleg elhamarkodottan). Ha működik a közös munka, akkor viszont kaphatunk olyan fontos mondatokat a coachtól, ami elindítja bennünk a saját megoldásunk kidolgozását.