Az értő hallgatás

Minden beszélgetős terápia alapja a terapeuta részéről az "értő hallgatás".
Ezt egy baráti beszélgetésben nehéz realizálni. Miért?
1. mert ott senki nem fogja magát vissza, sokszor versenyt panaszkodnak egymásnak a hasonló élethelyzetű emberek,
2. vagy egy bizonyos probléma egy másik hasonló saját problémát juttat eszébe a partnernek, és máris a fókusz elfordul az eredeti problémáról magáról.





 Nem haszontalanok azonban terápiás szempontból ezek a beszélgetések sem, amennyiben a problémás fél meg tud látni valamit a barát válaszaiban. Sokszor azonban egymás egyre mélyebbre húzása lesz a beszélgetés vége, főleg ha hasonló helyzettől szenvednek a beszélgető partnerek.
Ha valaki hozzám fordul a problémájával, időnként rászorítom magam a haver szerepből való kilépésre és bebújásba a tanult coach szerepbe (nem könnyű!).
Ekkor a másik mondanivalója alapján a tudatomba áramló saját élményeket nem nevesítem, nem mesélek róluk, viszont segíthetnek a továbbkérdezésben.
Kérdezek, kérdezek. Minél tovább hallgatok, annál inkább felismerem, hogy a másik gondja csak pontokban hasonlít arra az eseményre ami velem történt, és jobb is, hogy nem a természetesen feltörő közlési szándékkal rögtön elmeséltem, hanem elhallgattam.
Minél többet tudunk értve hallgatni, és a másikat kérdésekkel továbbgörgetni annál jobban fogja magát érezni. Szemmel látható, amikor a beszélgetés végén megkönnyebbül. Gyakran pont a sok elmondott info maga ad választ megoldási lehetőségekre, és ekkor végeztük jól a munkánkat, ha a másik maga jön rá néhány megoldási lehetőségre.
 Ez persze nem jelenti a helyzetből való kikecmergést, de ha reményt adtunk, az sokszor felér egy megváltással.

Ki él tovább?

Mint tudjuk vannak az élettartamnak megváltoztathatatlan faktorai, mint az öröklés, a nem (nők átlagosan 7-8 évvel tovább élnek a férfiaknál), a faj. Más tényezők igenis megváltoztathatók, például néhány egyszerű(nek tűnő) egészségmegőrző intézkedés akár 7-12 évet adhat hozzá az életünkhöz, mutatta ki egy Alamade, CA-ban, 7000 felnőttön végzett tanulmány.
Ezek:

1. Nemdohányzás.
2. Mérsékelt alkoholfogyasztás.
3. Rendszeres reggelifogyasztás.
4. Fő étkezések közti csipegetés megszüntetése.
5. Normál súly megőrzése.
6. Kb nyolc óra alvás éjjel.
7. Rendszeres, nem túl megeröltető mozgás.

Elég evidens szabályok ezek, mégis kevesen tartják be őket. Laboratóriumi állatokon kimutatták, hogy a kalóriamegvonás az egyik leghatékonyabb élettartamnövelő módszer, 40 % kalóriacsökkentés 50% életidőnöveléssel járt. Érdemes a bánatevésről tehát leszokni.
Vannak egyéb pszichoszociális tényezők, amelyek befolyásolják az élettartamot, és jó ezt tudatosítani magunkban.
Minél több ember vesz körül minket, annál tovább élünk. Igyekezzünk a családi és baráti kötelékeket életben tartani, az elmagányosodás évekkel csökkentheti le az életet.
Az autonómia érzése (pl annak megválasztása, hogy hol éljünk, mire költsünk), valamint az olyan emberek jelenléte az életünkben, akik bíztatnak, és hisznek a képességeinkben szintén sokat hozzátehetnek az élettartamhoz.
A stressz és a munkahelyi megelégedettség két nagyon sokat vitatott kérdés. A stressz képes agysejtek pusztítására is, így nyilván az élethossz csökkenésében is szerepet játszhat. Az irodai dolgozók  kétszer annyian kapnak infarktust, mint  háziasszony nőtársaik. Egy kellemetlen főnök, elnyomott ellenséges érzések és a munkahelyi mobilitás mesterséges leszorítása mind okozói lehetnek a szívkoszorú-ér problémáknak..
A környezet is sokat hozzátehet  lelki egészségünkhöz, azt is kimutatták, hogy az egészségtelen környezet (szennyezett levegő, rossz minőségű ivóvíz) illetve azok a területek, ahol a bűnözés komoly méreteket ölt, évekkel csökkenthetik az élettartamot.
Végül, de nem utolsósorban a tanult, magasabb jövedelemmel rendelkező, magas beosztású emberek tovább élnek mint tanulatlan, szerény anyagi körülmények közt tengődő társaik. Egy tanulmány szerint a nyolc általános végzett nők 65 és 74 éves kor között sokkal halandóbbak, mint akár egy év egyetemi tanulmányokat folytató társaik.
(Forrás: P. Skalka: Who lives longer?)

Leszámolás a mágikus gondolkodással

Most egy olyan témáról akarok írni, ami sokunkat érint, és sokan szenvedünk tőle, ez pedig a mágikus gondolkodás. A kifejezést a gyerekpszichológiából vettem át szabadon, az óvodás kor sajátja a mágikus gondolkodás, amikor a gyerek minden tárgyban élőlényt lát, amikor azt hiszi, hogy amire gondol az úgy is lesz, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonít tárgyaknak, embereknek, emberek mondatainak.
 A felnőtt korban is megmaradnak bizonyos csökevények, mint a másik emberbe valami különleges belelátása, tipikus példa erre a szerelmes ember, aki felruházza szerelmét nemlétező tulajdonságokkal, egyes eseményeknek túl nagy jelentőség tulajdonítása, a sorsszerűség keresése. Ezekre mindannyian hajlamosak vagyunk, mert ez ad az életünknek egyfajta magyarázatot, a megmagyarázhatatlan dolgoknál segíthet, de ugyanakkor hátráltat is, túlmisztifikálunk egyszerű dolgokat, amiknek a magyarázata sokkal prózaibb.
Legjobb példa a szerelem, ugyan ki szereti hallani, hogy az egy kémiai folyamat, és a lecsengése 2-3 év, amíg a fizikai vonzalom nagyon erősen tart. Szeretjük romantikus ábrándokban tartani magunkat, hangsúlyozni a sorsszerűséget, a különlegességet, az ilyen még sohasem volt érzést, mert érzelmi lények vagyunk.
Sok helyzetben azonban ez nem segít. És ezek általában olyan helyzetek, amikor elveszítünk valamit, véget ér valami, vagy valaki kilép az életünkből. Ekkor is elindul a mágikus gondolkodás, hogy miért kellett így lennie, keressük, hogy miért vagyunk büntetve, mit vétettünk, mit nem tanultunk meg, amiért ezt érdemeljük. Ez gyerekes gondolkodás. Így nem lehet lezárni dolgokat.
A legtöbb esetben nincs semmi köze a dolgok folyásának érdemekhez, bűnökhöz, büntetésekhez. Igen gyakori, hogy mi generálunk dolgokat, és észre sem vesszük. Máskor a lelkiállapotunk miatt látunk egy életszakaszt, egy kapcsolatot annyira jelentősnek, holott tudjuk, hogyha rendben lennénk lelkileg, nem tulajdonítanánk neki akkora jelentőséget. Érdemes ezeket tudatosítani, kissé prózaibbá tenni, sokszor segíthet, csökkenti azt az érzést, hogy minden csak megtörténik velünk, és mi ennek elszenvedői vagyunk.

Házi gyakorlatok

Gondolkozz az alábbi két (+1) kérdésen, egyenként, majd összevetve.Írásban!
1.Hogyan élsz most? (Munka, családi állapotod, szabadidőd, értelme az életednek, mindennapjaid eltöltése, anyagi helyzeted.)
2. Hogy akartál élni tíz éve, amikor elképzelted, hogyan fogsz élni most?( A zárójelben foglaltak ugyanazok.)
+1.Mennyire tér el a kettő? Mennyire pozitív vagy mennyire negatív a változás?
A végeredménnyel sok mindent lehet kezdeni. Ha nagyon elkeserítő, dobjuk ki a kukába. Vagy tartsuk meg. Olvassuk át, hátha éppen ez fog megacélozni a változásra. Ha sokkal jobb, akkor örüljünk, sikeresek lettünk. Leggyakrabban nagyon vegyes a kép,van aki a magánéletében maradt el a várakozásaitól, van, aki a karrierjében, van, aki anyagilag.Ha nem zavaró az elmaradás, nem érdemes rajta töprengeni.
Ha eltér a két eredmény, mégsem bánt, azon is érdemes elgondolkodni, nem változott-e a személyiségünk sokat az elmúlt évtizedben. Gyakran a fiatalon fontos álmok, vágyak később módosulnak, feladódnak, vagy elfelejtődnek. Olyan ez, mint az ácsingózás gyerekkorban egy vágyott játékért. Felnőttként már egészen ritkán vesszük meg magunknak a gyerekkori vágyálmot: nem fontos többé.

Mikor tesz a munka boldoggá?

Erre mindenkinek kipróbált teóriái vannak, de nagyon sokan, akár tíz év munkatapasztalattal sem tudják, mit enné boldoggá őket.
Még többen vannak azok, akik mintegy belenyugodva a megváltoztathatatlanba, miszerint a munka a szükséges rossz, valami olyant munkát végeznek, ami egyáltalán semmilyen megelégedettséggel nem tölti el őket. Ők azok, akik fél évvel a leendő szabadság előtt már álmodoznak, tervezgetnek, akik alig várják, hogy hétvége legyen, vagy munkaszüneti nap, és a többi napot vegetálva töltik el.
Gyakran a félelmek azok, amik miatt valaki nem lép, nem lesz vállalkozó, holott a hobbijából is megélhetne, nem keres más munkát, mert fél, hogy nem is találna, vagy olyan sem lenne, mint ami van.És persze a jelenlegi helyzet, amikor még a rosszat is meg kell becsülni, biztosan nem segít azon, hogy valaki megtalálja álmai munkáját, vagy belekezdjen abba, amiről tudja, hogy kevéssé munka, mint inkább hivatás.
A CarrierBliss készített egy felmérést, miszerint három dolog adja a munkában való elégedettséget. Ezek egyike sem a pénz!
A napi feladatok kellemessége (az adott illető számára!), az érzés, hogy valamit lerakott az asztalra, és a munkahelyi kapcsolatok döntenek arról, hogy a munkáját valaki mennyire szereti, avagy nem szereti.
A felmérések szerint az amerikaiak 55%-a olyan munkát végez, amit nem szeret. Ez eléggé elgondolkodtató, és szomorú is, kevesen váltják valóra az álmaikat.
Arra a kérdésre, hogy kit milyen típusú munka tesz boldoggá a válasz egyénenként változó.Az nagyon szerencsés, aki tudja ezt. Aki nem, annak érdemes karriertanácsadóhoz, life coach-hoz fordulni ezügyben.

Nosztalgia, jó-e?

A nosztalgia mindegyikünkben ott van, ahogy a régi dolgok szebb színben látása is, ennek az egyik oka az, hogy valóban kiesnek a nem túl jelentős rossz emlékek, ez egyfajta énvédő mechanizmus, a másik pedig az önigazolás, mindenki úgy akar visszatekinteni, hogy az ő élete igenis értelmes, fontos, élményekben gazdag, hiszen ha nem így volt, akkor feleslegesen élt.Az életünkből pedig csak egy van, és nincs annál rettenetesebb, ha a feleslegességét, az elszalasztott lehetőségeket érzetük csak meg belőle. Az agyunk azonban gondoskodik arról, hogy ne legyen így.
Amikor nehezebb időszak előtt állunk, valamit le kell zárnunk, még gyakrabban elkap a nosztalgia. Ez egyfajta feldolgozása egy fontos érának az életünkben.Kiválóan visszaadja ennek a hangulatát Bryan Adams: Summer of 69 dala.
A legtöbb ember egyébként a felnőttkorának az elejére, az első szerelmek izgalmas korára szeret visszaemlékezni a leginkább, amikor már kellően felnőtt ahhoz, hogy a szülei ne akadályozzák minden saját hülyeségét meg, és kellően fiatal ahhoz, hogy megváltsa a világot, vagy legalábbis elhiggye, hogy még minden előtte van az életben. Az érzés, amit az az énekes is közvetít, hogy minden örökké fog tartani, szerelem, fiatalság, de a bánatok is, a most vagy soha és az ezzel járó következetlenség mind erre az időszakra jellemző. Ez a legsűrűbb pontja a legtöbb ember életének.
Ti szívesen gondoltok vissza a tizenévek végére huszonévek elejére?

Bánatevés

Wally Lamb könyve, a She's come undone, azon túl, hogy letehetlenül izgalmas, és néha könnyfakasztó is, a nő lélek rejtelmeibe is bepillantást ad az olvasójának.
Ezért aztán férfiaknak kötelező, a nők pedig úgyis elolvassák, és helyenként bizony nagyokat bólogatnak. A könyv főhőse, Dolores Price egyfajta antihős, az író szinte csak akadályokat görget elé az életben, az első és legrémesebb egy tinikori megerőszakolás.
Innentől Dolores útja lefele vezet, nehéz családi háttérrel, megterhelő és bizonytalan, a maguk szerepét is csak kereső felnőttekkel körbevéve a kislány a TV-hez menekül, és a TV-nézés közben folyamatosan eszik. Mindenféle olyat, amitől aztán akkora lesz, mint egy bálna. A bánata csak még erősebb lefele húzó spirálba rántja őt, amikor más akaratának megfelelve egyetemre jelentkezik, és a kollégiumban megalázzák a méretei miatt. Dolores menekül, eszik, ekkorra már az öngyilkosság sem áll tőle távol, hiszen hatalmas teste az, ami megakadályozza abban, amire a legjobban vágyna, normális emberi kapcsolatokra...amiknek eredeti hiánya miatt fogott bánatevésbe.
Ezután hét évet tölt el egy pszichiátriai intézetben, megpróbálva újraépíteni a gyerekkorát, ezúttal a fájdalmakat feldolgozva. Az intézetből lefogyva és készen egy normális életre, elindul, hogy megkeressse azt a titkon imádott fiút, akinek a képeit évek óta őrzi. Megtalálja, és meg is hódítja, csak éppen az az álomkép, amelyet őrzött a férfiról egészen más, mint a valóság. Dolores első férje, ez az "álomférfi" valójában önző, csak magával foglalkozik, még a közös gyereküket is elveteti, mondván, hogy túl fiatalok ehhez. Dolores boldog akar lenni, és behunyt szemmel él, megteszi amire a férfi kéri, kifele pedig azt mutatja, hogy végre révbe ért. Aztán egyszercsak elég lesz, a férfi megcsalja, és hazudik is neki, Dolores elválik, és rájön, hogy hazugságban ringatta magát. Közben az ő jelleme is fejlődik, akik őfele fordulnak szerettel, azokkal elkezd törődni, elhanyagolt és félreértett nagyanyja halála után a szomszédasszonyt ápolja meg, a régi középiskolai lelki tanácsadójával is felveszi az elszakított kapcsolatot, és megápolja őt is.
Aztán egyszer megérkezik az életébe az a férfi, aki tényleg szereti őt,  a sebzett lelkű nő jó ideig elutasító. Végül megtalálják egymás, sajnos gyerekük már nem lehet. Dolores valamennyire révbe ért, de ahogy az életben is, a boldogsága sohasem lesz teljes.





Nagyon jellemző és nagyon nőies ez a történet. Az evési zavarok, tipikusan a nőkre jellemző pszichológiai problémák, és ami az evészavarok mögött van, az állandó megfelelési kényszer, az önhazugságok, a másik önmagunk előtt való mentegetése, mind-mind ismerősek a nők számára. A "csokival vigasztalom magam" jellegű bánatevés egészen a binge eating nevű betegségig is eljuthat, azaz hatalmas mennyiségű étel megevéséig, majd az ezt követő lelkiismeretfurdalásig, saját test utálatáig, és elszigetelődésig (a könyv főszereplője is ebben szenvedett). Ebbe a körbe tartozik a bulimia, és az anorexia nervosa is. Dolores a könyvben nemcsak a múltját építi újra, hanem meg kell tanulnia szépnek látni önmagát is, csak ekkor tud elindulni a fogyás útján.
Terhesség után jó pár kiló rajtam maradt. Nem is akart távozni. Utáltam a tükröt, és bánatomban nagy adag nutellákkal vigasztalódtam. Nem volt kedvem új ruhát venni, sőt az utcára se kimenni, szépnek és nőiesnek végképp nem éreztem magam. Utáltam mindenkit és magamat is. Egy öreg, ronda, alaktalan nő nézett vissza rám a tükörből. Minél jobban utáltam a kilókat, annál több édességet ettem, mondván, úgyis mindegy...Az ördögi körből egy barátom rántott ki.Valaki, aki maga rengeteget sportol, és hitte, hogy le fogok tudni fogyni. Az ő támogatása adott annyi erőt, hogy nekikezdtem a munkának, és nem is adtam fel, nyolc kilótól sikerült megszabadulni. A munka még korántsem fejeződött be, dagadt ugyan nem vagyok már, de nem szeretem a tükröt különösebben, viszont azóta az ételválasztásaim sokkal tudatosabbak, és a csokoládétáblákat is maximum havonta és egyesével engedem meg magamnak.
Nem mindenki ilyen szerencsés, rengeteg Dolores van, aki a bánatevés ördögi köréből soha nem tud kimozdulni. Pedig csak egy ember kell, aki biztat, egy aki elhiszi, hogy tényleg meg lehet csinálni.
Azt hiszem, az első találkozásom a life coaching-gal ekkor történt, az első coachom pedig ez a barátom volt.