Blogírás, miért jó?

Self-help 1:Blogírás, első rész

A következőkben olyan önsegítő módszerekről fogok írni, amelyek nem igényelnek anyagi befektetést, és egyszerűen javítanak a mentális egészségünkön.
Az első ilyen a blogírás. Miért érdemes blogot kezdeni? Miben más, mint egy papírnapló? Miben más, mint egy levelezés egy jóbaráttal? Hogyan kezdjük? Mit nyújt?Mik a veszélyei, buktatói? Milyen blogot írjál?Mi a célod vele? Hogyan kerüld ki a trollokat? Megannyi kérdés...
Kezdjük az elejéről....
Magam valamikor 2005 végén kezdtem írni az első blogomat. Az ok egyszerű volt, egy idegen országban, egész nap egyedül voltam, és senkit nem ismertem. Internetem viszont volt. Írni mindig írtam, papírformában, kb 8 éves koromtól. Próbáltam a papírnaplót, de csak körbeforogtam a gondolataim, és egyre méyebbre süllyedtem az önsajnálatban. Aztán megtaláltam az első úttörő magyar bloggereket. Elkezdtem olvasni. Nem voltak különösebben érdekesek ezek a blogok, mindennapi életek, mindennapi történések, de jó volt követni, valahogy úgy, mint a sorozatokat a TV-ben, ezek mindig növelik az ember biztonsági szintjét, bekapcsolódsz egy történetbe, és kicsit elvonatkoztasz a saját gondjaidtól. Szóval, először olvastam, aztán gondoltam, nekem is kell egy ilyen blog!
Énblogot kezdtem írni egy azóta már elsüllyedt szolgáltatónál. Az online felületben az a klassz, hogy egy kicsit mindig kontrollálod, amit írsz. Nem azt jelenti, hogy nem vagy őszinte, de az, amit kiírsz a hálóra, az sokszor, addig, míg kirakod, többször átfogalmazódik benned (jó esetben, felnőtteknél), ezáltal két dolog történik, a problémáid kikristályosodnak, és mikor leírva visszaolvasod, gyakran rájössz, hogy nem is olyan nagy a gond, mint ahogy érzed. Megtanulsz nevetni magadon. Ez a dolog egyre inkább fejlődik, ahogy folytatod a blogod, egyre jobban megismered önmagad is, elfogadod a körülményeidet. Azzal, hogy leírod az életed, egyfajta rendszert adsz neki, hamarosan blogkategóriáid lesznek, rájössz, hogy mik foglalkoztatnak a legjobban, milyen kategóriákban gondolkodol, megfigyelheted az érzelmeid váltakozását, és saját magad változását. A blog nem levél, nem kell történnie valaminek, ahhoz, hogy írj.Fotókkal, cikkekkel, idézetekkel is kifejezheted magad.
Ha megérkeznek az első kommentelők, egy izgalmas folyamatba fogsz bekapcsolódni. Egyrészt, nagyon jó érzés, hogy mások kapcsolódnak hozzád, és az írásaidhoz, gyakran elég egy kedves szó vagy mondat, a továbblendüléshez, másrészt, ezek az emberek, akik megkedvelnek és követni fognak, sanszos, hogy az életben is barátaid lehetnek, hiszen ismerik a gondolataidat, és vissza-visszatérnek, valamit ad nekik a blogod. Gyakran hasonlóan gondolkodnak, gyakran másként, de az így született szimpátiák nagyon sokszor átfordulnak személyes barátságba.
Lehet-e ennél többet kapni? A következő részben leírom, hogy igen, sokkal-sokkal többet!
folyt.köv.

Gyermekénünk

Mit tanuljunk a háromévestől? Mit nyomjunk el a hároméves énünkből?

Egy kicsit személyes indíttatású lesz ez a poszt, (mondjuk a többi is az), azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent eltanulhatok a hároméves gyerekemtől. Ami csak javíthat a hétköznapjaimon. És van egy sor olyan tulajdonság is, amit felnőttként gyakran rosszul kezelünk, mert mindenkiben lakozik egy hároméves én.
Hihetetlen, de igaz, hogy egy hároméves mindennek tud örülni. Vegyük a mai napot!Ha reggel azt mondom neki, hogy felveheti a rózsaszín  baglyos pólóját, akkor majd kiugrik a bőréből. Ha folytatom, hogy elmegyünk a könyvtárba, és visszavisszük a könyveket, akkor szaladgál a boldogságtól. A boltban mindig árulnak forró leveseket, és gyakran veszünk egy adagot, amit ketten eszünk meg egy kis kenyérrel, ott helyben, a kocsiban, mert tovább nem képes várni. De ha meghallja, hogy veszünk levest, és majd kint megesszünk, ugrál örömében. Egy ideje átragadt rám ez a mentalitás, ugrálni nem ugrálok ugyan, de nagy örömmel közelítek az addig teljesen semleges levespulthoz. Ma is ettünk egy levest együtt, és észrevettem magamon, hogy ezt a teljesen semleges dolgot, a gyerek hatására egészen nagy örömmel várom, azaz a hozzáállásom változott meg egy mindennapinak mondható eseményhez. Arra gondoltam, hogy más eseményt is nézhetek más szemmel, és noha a mosást vagy a porszívózást nem fogom kitörő örömmel várni, mindennapi cselekvésekhez kapcsolhatok örömkódot, és máris jobban telik egy nap.
Feladat: keressünk a napunkban valamit, amit könnyen tudunk örömmé alakítani.Pl vigyünk egy jó könyvet a metrón való zötykölődéshez, és akkor ahelyett, hogy a tömegen, meg a szagokon bosszankodnánk, várni fogjuk az utazást, mert várni fogjuk a könyvünk folytatását!(kipróbált módszerem)
Nos, amit biztosan érdemes elfojtanunk a megmaradt hároméves énünkből, az két dolog, a most-azonnal-kell-mert-ha-nem-toporzékolok, azaz a kivárás hiánya és a két-percig-elfoglalom-magamat-aztán-ráunok, avagy a kitartás hiánya. Szerencsére ez utóbbival soha nem volt gondom, már gyerekként is letettek egy adag színes filccel, és órákig elrajzoltam,de a kivárással küzdöttem magam is.
A kivárásban azonban az a nehéz, hogy az ember viszonyít másokhoz. Amikor 18 évesen nem volt pasim, akkor bosszantott, hogy másoknak már volt, amikor 23 évesen egy pocsék munkakörben húztam az igát, akkor is bántott, hogy másoknak már normális helyük van, vagy csak én képzeltem, hogy van, és egyből elfogott a görcs, hogy meddig kell még várnom, hogy az életem sínen legyen?
A viszonyításról akkor szoktam le, amikor a gyerekem megszületése után szorongási beteg lettem. Noha a gyerek megszületése általában másoknál extatikus élmény, és boldogság, nekem be kellett látnom, hogy velem nem fog így történni, bármilyen fájó is ezt elfogadni. Akkor kezdtem fókuszálni arra, hogy az én életem hogy fog alakulni, nem a másoké, csakis az én megtett utam kezdett számítani. Mivel a környékemen sem volt olyan, akit érintett volna a probléma, hamar rájöttem, hogy megértésre nem igazán számíthatok, az emberek egyszerűen infóhiányban szenvedtek erről a dologról, és mindenki jött a sztereotípiákkal, amikre magam is vártam, hogy mennyei boldogságban kell úszni a kakis pelenkák közt. Ehelyett én arra fókuszáltam, hogy volt-e a napomban két perc, amikor nem rémképek közt szorongtam, jobb volt-e ez a hét, mint az előző, ki merek-e menni a lakásból a sarkon túl, és a többi. Nagyon elkezdtem figyelni a saját fejlődésemre, a saját megérzéseimre, nem kárhoztattam magam, hogy még egy év múlva is csak annyit tudtam elérni, hogy éjjel tudjak aludni, vagy hogy a napban tíz perc volt, amikor nem szorongtam, de nem is merültem el az önsajnálatban, minden kis előrelépést ünnepeltem. Időnként elkaptak a kételyek, hogyne kaptak volna el, amikor az orvos sem tudott semmi biztatót mondani, de arra gondoltam, hogy csak kimászom ebből, annyira nem lehetek szerencsétlen. Van egy metróállomás, ahol a felfele vezető út végtelen hosszan vezet ki a sötétségből a napfényre. Sokáig úgy képzeltem, a teteje,a fény a gyógyulás, és én haladok ezen az úton, még, ha lassan is, felfele. Sokszor "bemértem", hol is állok ezen az úton, visszanéztem lefele, hogy mit tettem meg, és előrenéztem, hogy hol van a cél.
Később egészen hasonlóan álltam a céljaimhoz is hozzá. Elkezdtem lerázni a negatív viszonyító gondolatokat, hogy bezzeg ez itt tart, az annyit keres, és egyszerre végeztünk, és arra kezdtem fókuszálni, hogy nekem mi számít, én mit akarok elérni. Amikor sikerült valami részcél, azt ünnepeltem, amikor várni kellett, akkor vártam alázattal, gyakran visszatekintettem, hogy honnan indultam, és mit teljesítettem. Ez utóbbi -metrólépcsős módszer-, mindig nagy segítségemre van, mert erőt és önbizalmat meríthetek a már elért sikerekből. Mert olyanok mindig vannak, de negatív belső beszéddel simán lebeszéljük magunkat róluk.
Feladat: fogalmazzunk meg egy általunk elérni kívánt teljesíthető célt. Kezdjünk tervezni, hogy hogyan jussunk el a megoldásig. Kezdjük el lépésenként a felé haladást. Találjunk egy hosszú metrólépcsőt, ha nincs, egy aluljárólépcsót, egy lépcsőházi lépcsőt, és néha "másszuk meg".Gondolatban fókuszáljunk a célra. Az elején a lépcső alján fogunk állni gondolatban, ahogy haladunk előre a célmegvalósítással, egyre több lépcsőfokot kipipálhatunk. Készüljünk fel a megrekedésre is időnként, de soha ne hagyjuk el a lépcsőt, csak mert három hete megrekedtünk a harmadik lépcsőfokon.Hiszen pont ez a lényege a lépcsőnek, lassan, és kitartóan kivárjuk, amíg a célunk, mi, és a körülmények összhangba kerülnek, és feljebb tudunk lépni.Kis céloknál két hét is elég a megmászáshoz, nagy, hosszútávú terveknél két év is lehet, vagy több.

Fontos mondatok

Bizonyára mindannyian őrzünk fontos mondatokat, amik segítettek továbblendülni egy nehézségen, és a mondatot másoktól kaptuk. Gyakran ugyanazt a mondatot már hallottuk más megfogalmazásban, de akkor éppen nem voltunk fogékonyak rá, sőt, mi is gondolhattunk rá, csak nem érkeztünk még el arra a pontra, hogy az igazságát megértsük, vagy az illetőt nem fogadtuk el hitelesnek. Ugyanis a fontos mondatoknál mindig lényeges szempont, hogy ki mondja nekünk.
Mindannyiunknak vannak családtagjai, barátai, de nem biztos, hogy ezek közül kerül ki az az ember, akinek a véleménye meghatározó számunkra. Nekem sokáig az általános iskolai magyartanárnőm volt, akihez néha problémával fordultam, később pedig a földszinten lakó nálam idősebb szomszédsrác. A fontos mondatokat gyakran olyantól kapjuk, (ezért nem családtagtól, és baráttól), aki egy kicsit kívüláll a problémán, és elfogulatlanul tud tekinteni a gondra. A barátok meghallgatnak minket, abszolút mellénk állnak egy ügyben, és legfeljebb közös kesergés lesz a forgatókönyv, de nem biztos, hogy a megoldáshoz ez elvezet. Gyakran előfordul, hogy a barátok korholással próbálnak segíteni, ez megint nem vezet sehova, ha nem bánnak velünk egyenlő partnerként, ha meg akarják mondani, mit tegyünk, esetleg a személyiségünket nevezik meg oknak a problémában, akkor a beszélgetés vége sértődés, bizalomvesztés, elhatárolódás lesz.
Ezért jó ha van olyan ismerősünk, aki az adott problémát már sikeresen megoldotta, mert akkor hiteles, amit mond, vagy idősebb, tapasztaltabb bizalmasunk.
Gondoljunk a fontos mondatokra az életünkben! Idézzük fel a szituációt, és azt, hogy miért segített a mondat, és ki mondta. Valószínűleg ahhoz az emberhez máskor is szívesen fordulunk.
Ha nincs ilyen ember a közelünkben, aki objektíven tudja szemlélni a gondunk, és bizalmunk is van benne, és már volt, hogy segített nekünk,-nem helyettünk!- megoldani egy problémát, nos akkor érdemes life coach-hoz fordulni.
A life coach nem egyenlő a pszichológussal, sőt, egész más a képzése, nem betegségekkel foglalkozik, hanem nehéz élethelyzetekben tud mellettünk lenni, és segíteni minket a megoldásban. Nem fog helyettünk megoldani valamit, nem fog konkrét tanáccsal szolgálni, hogyan is tehetné, minden szituáció más, és mindenkinek más jelenti a megoldást. Tanácsot nagyon könnyű adni, véleményt nagyon könnyű mondani (főleg elhamarkodottan). Ha működik a közös munka, akkor viszont kaphatunk olyan fontos mondatokat a coachtól, ami elindítja bennünk a saját megoldásunk kidolgozását.

Január utolsó hétfője

Tudósok évekkel ezelőtt kimutatták, hogy a január utolsó hétfője a legdepresszálóbb nap az évben. Köszönhető ez az időnek, a nappal rövidségének, és annak, hogy milyen messze esik ez a nap a munkaszüneti ünnepnapoktól.
Idén ez a nap január 24-ére esik. Mióta tudom ezt, azóta gondolkodom azon, hogy aznapra valami jót találjak ki, bármit, ami a várható rosszkedvemet egy kicsit feldobja. Jó, hogy tudom, mert így készülhetek rá lélekben, és a kedves olvasó is, aki ezeket a sorokat olvassa.Mindenesetre ne hagyjunk fontos döntéseket erre a napra!
Ha amúgy sem vagyunk hangulatunknál, akkor érdemes elolvasni az origó cikkét a téli depresszióról, és néhány lehetséges hangulatjavítási lehetőségról.

Újév-kezdés

 

Szinte minden év végén fellélegzünk, hogy kidobhatjuk a régit, és tiszta lappal indíthatjuk az újat. Hiába tudjuk, hogy ez egy jelképes, naptári dolog, mégis szeretünk frissként, újként, reménytelibbként gondolni rá. Gyakran hozzáteszük, ez az én évem lesz, főleg, ha az előző évünk ilyen vagy olyan okok miatt nem volt sikeres.
Az ilyen hozzáállás tulajdonképpen pozitív, és a pozitív hozzáállás mindig sokat lendít a dolgokon. Egy ideig. Ha újévi fogadalmat tettünk, akkor eleinte nagyon dolgozunk rajta, aztán lassanként elfelejtjük, vagy érezzük, hogy az új év mégsem annyira varázsos, hogy a rossz szokásainktól megszabadítson, és feladjuk. Ilyen szempontból viszont túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a naptárfordulónak, és túl kevés realitással gondolunk saját megküzdő képességünkre. Teljesen mindegy ugyanis, hogy mikor kezdünk neki a fogyókúrának, a mozgásnak, a kevesebb számítógépezésnek, a több családi időnek, az egészségesebb étkezésnek, a jógának, nem kell megvárni az új évet, vagy az év közben egy hónap kezdetét, vagy a hétfőt, ugyanis mindig ezek a kiindulási pontok, a már említett tiszta lappal indítsunk gondolkodásnak köszönhetően.
Ne várjuk az új évtől, hogy a kollégánk, aki egy hete is szúrós szemmel nézett ránk, most majd nem fog. Hogy a főnök aki pikkelt ránk, majd abbahagyja. Hogy a külvilág egy jottányit is változzon. Gyakran ezért megy el a kedvünk a saját céljaink megvalósításától, mert a mágikus gondolkodásunkat a realitás keresztül húzza. Nézzük inkább reálisan az új évet, kiindulva a régiből, csodavárás helyett.
Ami meg a fogadalmakat illeti, szintén érdemes reálisan és kis léptekkel haladni, ami nagyon nehéz, mert el kell nyomnunk magunkban a kétéves énünket, aki rögtön mindent akar. Ne akarjunk 30 kilót fogyni két hónap alatt, mert nem fog menni. Ne akarjuk abbahagyni az édességevést cold turkey módon, mert nem fog sikerülni, és csalódásunkban egy tábla csokoládéval vigasztalódunk majd.
A célunk legyen konkrét, és mérhető. Ha tornázásra adjuk a fejünket, ne mondjuk, hogy sokat mozgunk, többet mozgunk, kevesebbet ülünk, ezek olyan homályos fogalmak, és nincs bennük amire szükségünk van: a rendszeres, nem megterhelő mértékű megvalósítási terv. Mondjuk azt, hogy három hétig egy héten egyszer fél órát mozgunk, aztán emeljük egy héten kétszer fél órára, majd háromszor fél órára, majd háromszor egy órára stb. Nagyon jól működik a számolás a cigarettánál, kávénál: számoljuk meg, hogy egy nap mennyit szívunk/iszunk aztán kezdjünk elhagyni egyet, nem naponta, hetente! Nevezzünk ki egy napot, amikor kihagyjuk azt az egyet.Következő héten még egy napon kihagyunk egyet, és így tovább. (Csokoládéfüggéstől így sikerült megszabadulnom).
Adminisztráljunk! Sokat segíthet egy naptár, vagy egy jegyzetfüzet, ahova minden nap vezethetjük a fejlődést a fogadalmak terén.
Ha két hét után linkeskedni kezdünk a megvalósításban, ne adjuk fel az első TV előtt töltött este vagy az első csokoládétorta befalása után. Emberek vagyunk, nem angyalok. Bocsássuk meg magunknak a dolgot, és másnap folytassuk.
A kitartásnak mindig megvan az eredménye.