Mikor kezdődik az élet?

Hajlamosak vagyunk várni az igazi életre. Mintha az, amit élnénk nem volna az.
Majd boldogok leszünk, ha elvégeztük az egyetemet.Majd akkor leszünk boldogok, ha a rosszul fizető első munkánkat le tudjuk váltani egy jobbra. Majd akkor, ha a szerelem ránk talál. Az igazi élet a házassággal köszönt majd be. Igazán boldogok akkor leszünk, ha gyerekünk lesz. A kisgyerek mellett nagyon lekötött az ember, majd ha kicsit megnő. Majd ha kirepül a fészekből, és nem lesz a sok felelőség. Majd ha végre nyugdíjasok leszünk, és lesz szabadidőnk....Majd ha??
A várással el lehet tölteni egy életet. Majd-boldogság nincs, mert mindig lesz olyan tényező, ami miatt nem érezzük teljesen tökéletesnek a körülményeinket. Ne várjunk a hatalmas dolgokra, a fordulópontokra az életben. Ha azok nem jönnek el, azért leszünk bajban, ha eljönnek és elmúlnak, akkor pedig újabb jövőbeli pontot keresünk? A jövő csak a fejünkben létezik, és sohasem biztos. A múlt már megváltoztathatatlan. A jelen az egyetlen, amikor boldogok lehetünk. Napról-napra

Az energiavámpírokról

1.
Az energiavámpírokról pár éve olvastam először, és őszintén szólva megállt bennem az ütő, annyira ráismertem egy kapcsolatomra bennük.
Volt egy barátnőm, akivel sokáig jó viszonyban voltunk, egyszer szakított a barátjával, és nagyon maga alá került. Persze mindenben támogattam, egy idő után úgy éreztem, nem tudok neki újat mondani. Ő pedig nem akart kimászni ebből az állapotból. Teltek-múltak az évek, és minden egyes találkozásunk után fáradtnak, meggyötörtnek éreztem magam, az élettől is elment a kedvem. A kellemes baráti beszélgetések helyett, amelyben természetesen helye van a problémák megbeszélésének is, kizárólag az ő problémáiról beszéltünk, vég nélkül. Egy helyben forogtunk, nem hatott semmi rá, akármit mondtam konstruktív megoldásként a helyzetére, és persze a pasik messzire elkerülték. Egyre nehezebb és nehezebb volt vele együtt lenni, egyszerűen semmi másról nem beszélt, csak arról, hogy ő mennyire egyedül van. Nem tudott örülni annak, hogy egy jó melóhelyre került, hogy el tudott otthonról költözni, hogy végre anyagilag rendeződött az élete, mindig csak arról beszélt, hogy nem bírja már az egyedüllétet. Amikor férjhez mentem, egyszercsak elmaradt. Hívtam, hogy menjünk ide, vagy oda, a férjem nélkül, mindig volt bennem annyi tapintat, hogy ne vigyem a párom, de egyre ritkábban volt hajlandó a hívásomat viszonozni, és egyszercsak nem is jelentkezett. Egy közös barátnőnktől tudtam meg, hogy nem akar velem barátkozni, mert már nincs közös témánk, azzal, hogy én férjhez mentem. Ez azért bántott nagyon, mert mindig csak az ő témáit hallgattam, már évek óta. Bánkódtam utána, viszont lassan rájöttem, hogy igazából évek óta már csak szenvedtem a társaságában, és ő nekem barátként semmit sem nyújtott, én viszont az ingyenpszichológusa voltam.

Ő klasszikus energiavámpír. Az energiavámpírok mindenféle formában jelentkezhetnek, lehetnek végtelenül arrogánsak, vagy ilyen, mint a fenti példa, csak a saját problémájukon rágódóak, egy biztos, egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy a másik is ember.
Az ilyen embernek akármit mondasz, semmi sem jó, ha arrogáns, akkor beleköt abba, amit mondasz, ha nem, akkor csak szimplán elutasító.
Mártírként viselkednek, önmagukat mások vagy a világ áldoztának tartva, bármi történik arról folyamatosan panaszkodnak.
Csak a saját problémájuk foglalkoztatja őket, erről a pontról nem bírnak kimozdulni. Ha jó történik velük, azt rendszerint lekicsinylik, megkeresik a negatívumot, Tény: színházban voltak. Előadásmód: eljutottam színházba, de rossz volt az előadás; vagy eljutottam színházba, de száz éve nem voltam.
Az élet számukra kilátástalan, akkor is, ha körülményeik alapján ettől messze vannak.Minden rossz, és mindennek valaki vagy valami más az oka, mint ők.
Bolhából elefántot csinálnak, ha valami rossz történik velük. Drámáznak, ahogy a köznyelv mondja. Nincs megoldásuk a helyzetekre, mindig másokról várják.
Bármerre tereljük a beszélgetést velük, csak önmagukra és a problémáikra terelik vissza. Ha éppen nincs a jelenben semmi, visszanyúlnak a múltba negatív eseményekért.
A velük töltött idő után fáradtnak és letargikusnak érezzük magunkat. Sokszor lelkiismeretfurdalást okoznak, noha lelkünk mélyén érezzük, ők hibásak a kialakult helyzetért. Elszívják az energiánkat. Egy idő után már a gondolat, hogy megint betüremkedhetnek az életünkbe is egy szellemi-fizika fásultságot okoz. A pszichológiai tünetek mellett előjöhet fejfájás, szívszorítás, vizsgagyomor is, ha csak arra gondolunk, hogy velük kell tölteni időt. Ha ilyen jellegű érzéseink vagy tüneteink vannak egy emberrel való kapcsolattartásban, akor egészen biztosan áldozatai vagyunk egy energiavámpírnak.
Az energiavámpírokat vagy negatív embereket nem mindig lehet elkerülni. Sanszos, hogy a közvetlen környezetünkben vannak, esetleg családtagok, munkatársak és nem lehet tőlük megszabadulni. Talán észre sem veszük, hogy a barátaink közt is vannak, és noha semmilyen kölcsönös építő jellege nincs a kapcsolatunknak,  mégsem tudjuk őket leépíteni.
Mit lehet tenni, ha ilyen emberrel kell együttműködni?

2.

Konfliktuskezelés (1., 2.)

1.
Mindenhonnan azt halljuk, hogy legyünk asszertívebbek, azaz álljunk ki jobban a saját érdekeinkért. Van akinek ez nem okoz gondot, van akinek meg igen, én például nagyon béketűrő vagyok, és utálom a konfliktust. Nem arról van szó, hogy nem tudnék beolvasni annak, akinek nagyon kellene, hanem arról, hogy nem érzem jól magam ebben a csúnya szerepben, és általában nem szeretem, ha rosszat gondolnak rólam.
Amikor csak lehet elkerülöm messzire azokat, akikkel valamiért konfliktusba keveredhetek, igyekszem kiiktatni az életemből az energiavámpírokat is, (róluk majd később), de vannak helyzetek, amikor nem lehet reakció nélkül elsétálni.
Mostanában kidolgoztam egy jó módszert, hogy mégis hogyan vezessem le a feszültséget, amikor olyan emberrel kell kommunikálnom, aki nehéz, és elkerülhetetlen vele a kommunikáció. Amikor "helyzet" van, hajlamosak vagyunk rögtön első dühünkben reagálni, ami csak ront a helyzeten, abból lesz a randa nagy veszekedés, és egymás személyiségének nem túl szimpatikus módon való kielemzése, aztán harag, megbántottság. Ekkor, amennyire csak lehet, húzom a reakcióidőt. Emésztem a hallottakat. Időt adok magamnak, hogy más irányba tereljem az elmérgesedő dolgokat.Tehát, ha a másik piszkálódik, megjegyzést tesz, érezhetően provokál, várok. Ennek két oka van. Egyrészt én is azonnal vissza tudnék vágni mindenféle sértést, de minek? Másrészt, igyekszem a kellemetlen szavak mögött megtalálni a valódi motivációt és problémát. Lehet ilyet mondani, hogy ne most beszéljük meg, és eltávozni.
Miközben várakozom, sem vagyok rest, általában fogom magam, és levelet írok, megírom az első válaszomat, reakciómat. Persze, hogy nem szalonképes, bántóan őszinte és sokszor cinikus is. (Nagyon sok embernek ez nem okoz gondot, aki nem bánja a konfliktust, sőt, még őszinteséggel is kérkedik, hogy ő megmondja a frankót. De mi a frankó?Mindenkinek más az igazság, mert ahány ember annyi személyiség és nézőpont. )Szerintem tisztelnünk kell egymást annyira, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem személyeskedünk, és keressük a másikban a szerintünk fontos karakterhibákat. Nem vezet ahhoz, hogy a konfliktus feloldódjon, csak egyre mélyebben sikerül egymást megutálni.
Az első reakció leírásával, de el nem mondásával, vagy levelezés esetén el nem küldésével hatalmasat segítünk magunkon! Kiadjuk a tehetetlen dühöt, amit a másik ember viselkedése okoz, és egyben látjuk, hogy mi is a válaszunk rá. Olvassuk el többször az írásunkat. Többszöri olvasás elcsökkenti az indulatot. Majd, ha levelezünk, nyissunk egy új oldalt, és lecsupaszítva, ügyelve az udvariasságra és  a tiszteletre, meg arra, hogy abszolút szalonképesen tálaljuk, írjuk le a saját véleményünket. Röviden! Minél hosszabban írunk, annál több kapaszkodót adhatunk a másik embernek a támadáshoz. Ha szóbeli párbajra készülünk, az első levélmódszert akkor is alkalmazhatjuk, aztán a levelet többször elolvasva megnyugodva minél rövidebben mondjunk véleményt, ha nyilatkoznunk muszáj, vagy nem tudjuk elkerülni.
Nagyon fontos, hogy sem szóban, sem írásban ne emeljük fel a hangunk, és ne kezdjük a másikat elemezni. Térjünk a tárgyra, használjunk olyan mondatokat, ami énnel kezdődik, ez ebben az esetben erőteljesen jelzi, hogy mi így gondoljuk, de nem várjuk, hogy a másik is így gondolja. Ne feltételezgessünk a másikról semmit, olyan mondatokkal, hogy tudom, hogy Te.....Nem tudjuk. Ha tudjuk is, nem biztos, hogy jól tudjuk. Csak száz százalékos bizonyosság esetén használjuk az ilyen jellegű mondatokat! Mindenki tudja, hogy bármilyen vitában a nyugodt fél az erkölcsi győztes. Ezt se feledjük el.


2.
Ha nagyon elmérgesedik egy konfliktus, és a másik féllel muszáj kapcsolatot tartani, érdemes mediátort alkalmazni, egy harmadik személyt, személyeket. Ezt gyakran önkéntelenül is csinalják a szülők, amikor a gyereket használják fel postásnak, egymás jelenlétében ilyeneket mondva:-Fiam, mondd meg az apádnak, hogy mosogasson el.
Én persze nem így gondoltam. :D Amikor egy veszekedés annyira elharapózik, és annyira ördögi körben forog, hogy abból már nincs mód kitörni, ha egyik vagy mindkét személy zárt a másik gondjaira, akkor érdemes egy harmadik emberen keresztül kommunikálni, a legszükségesebbeket. Ha nincs olyan közös probléma, mondjuk munka, közös vagyon eladása, idős szülő gondozása, közös gyerek, akármilyen közös ügy, amiért muszáj kapcsolatban maradni, a kapcsolat megszakítása is egy megoldás. Ha van, akkor pedig mindkét érintett félnek egészségesebb, ha egy harmadik elfogulatlan, a probléma iránt érzelmeket  nem tápláló ember a mondanivaló lényegét átadja, és nem kell a puskaporos stílust is elviselni. Ilyen az, amikor egy rossz házasság végén már csak az ügyvéden keresztül tárgyal a két fél. Nagyon konstruktív tud lenni, nemcsak az ügvéd jogi felkészültsége miatt, hanem amiatt is, hogy nem okoznak egymásnak további fájdalmakat, sérelmeket.
Meglepődtem azon, hogy mennyi könyv javasolja is a kapcsolat megszakítását a századik kör "próbáljuk meg megértetni magunkat" után. Sok könyv azt is írja, hogy gyakran, ha elindulunk a saját utunkon, ha megváltoztatjuk a bennünk levő negatív hozzáállást, az rengeteg ember szemében lesz szálka, akik erre képtelenek. Egy saját vállakozást elindító könyv például azt írja, hogy le fognak cserélődni az emberek körülöttünk, csupa olyan emberre, aki maga hasonlóan megküzdött az önállóságáért, és a szemléletmódja hasonló a mienkhez.Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk sutba a régi barátainkat, sőt. A barátokat ne!Akik mellettünk állnak, támogatnak, örülnek a sikereinknek, megértenek minket, azok úgysem fognak eltűnni az éterben. A félbarátokat, a frenemyket (szemben barát, hát mögött ellenség), az energiavámpírokat ha lehet, nyugodtan.
Ti kerültetek már nagyon rossz konfliktushelyzetbe? Van valami taktikátok, amit alkalmaztok? Támadtok vagy inkább hagyjátok a másikat puffogni? Sikerült elmérgesedett konfliktust megoldani? Később milyen kapcsolatotok volt az illetővel? Alkalmaztatok harmadik embert? Kiléptetek a kapcsolatból?

Hogyan kezdjünk neki a kis dolgok értékelésének?

Vannak emberek, akik képtelenek a jó dolgokat erősíteni az életükben, és örülni nekik, és mindig csak azt látják, amit nem kaphatnak meg, mindezt katasztrófizálva, felnagyítva. A kis jó dolgok felett elsiklanak, mintha az "járna" nekik, a rosszak pedig nem járnának nekik. Akkor azt mondják, az élet nem fair, és igyekszenek bűnbakokat keresni a környezetükben. Mintha az élet bármikor is fair lett volna. Ez egy hatalmas nagy hülyeség, azt hinni, hogy az élet igazságosan oszt, mégis ezt szeretnék hinni sokan.
Vagy egy hónapja láttam meg ezt az idézetet egy fényképtartón, és tollat ragadtam az üzletben, azonnal felírtam, így szólt:
"Appreciate little things, because one day you will look back and realize they were the big things."
"Értékeld a kis dolgokat, mert egy nap , mikor visszanézel az életedre, rájössz, hogy ezek voltak a nagy dolgok."
Erre van egy jó módszer, először itt Amerikában talákoztam a füzetkével, de igazából nem kell hozzá semmilyen különös felszerelés, mondjuk egy határidőnapló és egy toll. Minden napban este kell találni valami jót, és le is jegyezni. A lejegyzés azért fontos,mert ha visszanézünk egy hétre, amit hajlamosak vagyunk úgy címkézni, hogy na, megint egy unalmas, eseménytelen hét, akkor látjuk, hogy hétfőn már csicseregtek a madarak, pedig hol van a tavasz még, kedden kedves levelet kaptunk valakitől, szerdán ittunk egy jó forralt bort este, csütörtökön a gyerekünk ragyogó arccal mesélt az oviról, pénteken sütött a nap, és ki lehetett menni  sétálni stb. Nem nagy dolgok ezek, illetve le lehet őket legyinteni, azzal, hogy ugyan, nehogy már ennyi öröm ne legyen egy héten? Nem egyértelmű, hogy akár ennyi is legyen! Hétfőn lehett volna síri csend a madarak nélkül, kedden kaphattunk volna egy undok levelet, szerdán nem volt itthon boroznivaló, csütörtökön a gyerek sírva is kijöhetett volna az oviból, és pénteken lehetett volna hózápor és hideg...Ugye???
Ezt a módszert január óta alkalmazom, pedig a január egyáltalán nem volt jó időszak az életemben, mégis, ha visszanézek, csupa ilyen bejegyzés van a határidőnaplómban. (Sőt ilyenebb, sajnos elég súlyos alvási problémáim voltak, így akár az is nagy pozitívum volt, ha véletlen sikerült aludni egyet jól, altatóval!)Nagyon hasznosnak találom ezt az egyszerű módszert, mert ugyan összességében nehéz hónap állt mögöttem, mégis elmondhatom, hogy a nehéz időszak sem egyértelműen fekete, mert akartam és meg is találtam azokat a perceket a napban, amelyek kellemesek voltak. Minden időszak ilyen. A legboldogabb időszakot is árnyékolhatja néhány esemény, de igyekezzünk ezeket ha ki nem is zárni, de felülírni valami jóval.
A mai napom attól volt csodás, hogy nagyszerű idő volt, hogy anyukámmal egy jót beszéltem telefonon, hogy végre sikerült kimozdulnom a városba, ami eseményszámba megy, hogy a gyerekem jól érezte magát ma, hogy megjelent egy cikkem, hogy kimostuk a macit és a csacsit, a két plüssállatot, mert tiszta koszosak voltak, de most illatosak, hogy este sikerült nézni egy kis Jóbarátokat, és még két pohárnyi bor is volt itthon. Ez egy jól sikerült nap volt, pedig ha igazán megnézzük, semmi extra nem történt. Nem nyaraltam Hawaiion, nem díszelegtem drága ruhákban, mégcsak nem is költöttem semmit...Kis, apró örömök összeállásából lett ilyen jó ez a nap. És ettől lehet jó egy másik nap is, noha gyakran nem ennyi öröm van, csak egy, vagy kettő.De ha ezeket meglátjuk, és akarjuk értékelni, akkor a sok hétköznap sokkal boldogabban telik. Ha mindig arra vágyunk, amit nem kaphatunk meg, nagy házat medencével, jó autót, nyaralást, tonnányi szabadidőt és pihenést, drága cuccokat, kiváló fizetést, és ha mindig azt nézzük, hogy másoknak ez és ez van, de nekünk nincs, akkor folyamatosan elégedetlenek vagyunk. És ugyan kinek ártunk ezzel? Magunknak. Meg a környezetünknek, aki elszenved minket.

Társ nélkül Valentin Napon

Emlékszem, amikor még egyedülálló voltam, mennyire gyűlöltem a Karácsony és a Valentin nap gondolatát is, hiszen mindkettő a szeretetről szól, és főleg a Valentin nap a szerelem ünnepe. Mégis mit lehet ilyenkor tenni annak, aki egymagában kénytelen ezt a napot túlélni?
Általában, megfigyeléseim alapján két dolgot szoktak a nők tenni:

•  Lekicsinylik a Valentin nap jelentőségét, ez egyrészt adódik a fejekben levő sztereotípiákból, másrészt pedig így kompenzálják azt a frusztrációt, amit az ünnep jelentése okoz.
• A másik megoldás szokott lenni a teljes önsajnálatba merülés, a "nekem már soha nem lesz senkim", "én már a kutyának sem kellek" jellegű teljes önledegradáló, önmegsemmisítő kijelentések, amelyek egy még mélyebb spiráljába taszítják az ént az önsajnálat dagonyáiban. Katasztrófaképzésként tanultam ezt a jelenséget pszichológiából. Túlzottan felnagyítjuk a jelentőségét a napnak, hiszen a társadalom által jegyzett, elfogadott nap, mi pedig mégsem tudunk beilleszkedni ilyen értelemben a normába.

Egyik sem konstruktív megoldás, és egyik sem vezet ahhoz, hogy könnyebb legyen ez a nap, annak, aki egyedül van. Mindenképpen puffogni fog, és egy kellemes nap lehetőségét veszíti el, a fejében kavargó felháborodással vegyes önsajnálat miatt.
A leghelyesebb beismerni a tényt: ez a nap a szerelmeseké, a párkapcsolatban élőké, és ez annak, aki egyedülálló egészen biztosan nem a legkedvesebb napja. Nyugodtan beismerhetjük magunknak is, hogy ezért bánt ez a nap, ahelyett, hogy mindenféle lekicsinylő megjegyzéssel, mint műünnep, virágboltosok ünnepe, amerikai szenny és a többi illetnénk. Vegyük a fáradságot, hogy megismerjük az ünnep eredetét, már egy egész más képünk alakul ki róla.
Miután saját magunk számára elismertük, hogy ez az ünnep jó, de a helyzetünkben mégis siralmas, ne süllyedjünk bele a posványba.

• Ha éppen társat keresünk online, igyekezzünk erre a napra megbeszélni egy első randit valakivel. Nem biztos, hogy hatalmas szerelem vagy akár szimpátia lesz a dologból, de egészen másképpen nézünk a nap elébe, hogyha tudjuk, programunk lesz, méghozzá a naphoz méltó módon egy randi.
• Jó megoldás az is, ha ellenkező nemű egyedülálló barátunkkal beszélünk meg egy esti találkozót, egy vacsorát. A férfiak általában nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a napnak, így a szingli  férfibarátunk nem fog úgy siránkozni, mintha a barátnőnkkel próbálnánk ezt a napot túlélni, viszont lehet, hogy a poénjaival feldob, esetleg lesz olyan figyelmes, hogy hozzon egy rózsát.
• Alternatívaként, látogassunk meg egy rég nem látott (kedves) rokont, akiről tudjuk, nem azzal fogja indítani a beszélgetést:na, és mikor mész már férjhez?
• Ha senki nem elérhető, akkor sem kell elkeseredni. Próbáljuk kihozni a napból a legjobbat!Nem kell, hogy ez a nap jó legyen, de nem kell, hogy egész nap rosszul érezzük magunkat! Főzzünk magunknak, nézzük meg a kedvenc filmünket, olvassunk. Ne arra gondoljunk, hogy Valentin nap van, hanem arra, hogy február közepe van, és mindjárt itt a tavasz!!! Erre a gondolatra egészen biztosan sikerül egy halvány mosolyt az arcunkra erőltetni.

Mindenkinek kellemes Valentin napot kívánok!

Idő önmagunkra 2.

Még huszonéves voltam, amikor egyszer úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, anyám kórházban volt, én egyedül otthon, vizsgák, magánéleti bonyodalmak. Azt éreztem, elég. Valahogy át kell gondolnom, hol is tartok most az életemmel. Főiskolát kerültem, helyette gondoltam egyet, és kimentem a Margit-szigetre. Egyedül. Ez akkor olyan hatalmas lépésnek tűnt, ugyan melyik ilyen korú ember megy akárhova is egyedül?
November volt, reggel, hatalmas csend a szigeten, még mókusokat is láttam. Eleinte lekötött maga az élmény, az egyedüllét izgalma, az, hogy üres a sziget. Utána valami más történt. Megindult egy párbeszéd a fejemben önmagammal. Minden aktuális fájdalommal leszámolva kilépve a hétköznapokból, egyszerűen élveztem a saját társaságom. Kiszellőztetett fejjel, megacélosodott tetterővel, és semmiképpen sem elmerülve az önsajnálat dagonyájában távoztam a Szigetről (ahogy tettem volna, ha esetleg egy barátnőmmel megyek, és a nagy lelkizésben elmerülünk a saját sajnálatunkban.)
Később is gyakran tettem sétát a szigeten. A város erre nem alkalmas, túl sok az esemény, túl sok a látvány, nem lehet igazán elmélyedni.Ez egy végtelen egyszerű módszer, amit érdemes kipróbálni, ha minőségi időre vágyunk magunkkal. A séta időtartama azonban az elején minimum egy óra legyen, mert még szokjuk az élményt, és maga a séta helyszíne is leköt, a tevékenység is stb. Később elég fél óra is, és meglepően gyorsan regenerálódunk. Nagyon jók az olyan helyek ahol szökőkút van, a víz természetessége és hangja megnyugtató.
A másik nagyon egyszerű módszerem, ha igazán magamra akarok időt, egy kádfürdő kivitelezése. A kádfürdőhöz mindenképpen be szoktam állítani egy magnót valamilyen relaxáló zenével (semmiképpen nem olyannal, amiben énekelnek, azaz szöveges), érdemes beszerezni fürdőkristályt, levendulaolajat (hat csepp elég egy kád vízbe), babaolajat ( a víz felpuhítja a bőrt, a babaolaj "rajtaragad", es beszívja a bőr), egy gyertyát.
Hogy miért működik? Mert szinte minden érzékre hat. A melegvíz ellazítja az izmokat, a babaolaj puhítja a bőrt, főleg, ha bele is masszírozzuk egy kicsit, a levendula köztudottan nyugtató, ehhez hozzájön a relaxáló zene, és a gyertyafény imbolygó varázsa. Amikor ezt kellőképpen kiélveztem, légző,-és jógagyakorlatokat szoktam végezni a kádban. A légzőgyakorlatok során igyekszem elképzelni, hogy bemegy a tiszta levendulás párás levegő, és kisöpri a sok bánatot, aggodalmat, a szorongást. A gyakorlatoknál nem a downward facing dogra gondoltam, egyszerű törzscsavarintásokra, vagy nyújtásra, ami könnyen kivitelezhető. Míg a séta egyértelműen lelki síkra hat, a kádfürdő és a mozgás együtt inkább a testhez hoz közel, figyelmesek leszünk a test reakcióira, a légzésünkre (ami a relaxáció alapja), az izmaink kellemes megnyújtására. 45 perc szokott lenni egy ilyen szeánsz, és teljes nyugalom szükségeltetik hozzá.
A fürdő előtt vagy után érdemes teázni, valami koffeinmentessel, zöld, vagy oolongtea, vagy sima csipkebogyó nekem nagyon bejön.
Ezek nagyon triviális dolgoknak tűnnek, mégis rengeteg ember életéből teljesen kimaradnak. Pedig, ha egy hónapban kétszer sétálunk, és kétszer kádfürdőzünk, az négy óra. Nincs négy óránk önmagunkra egy hónapban?

Idő önmagunkra

 

Annyi helyen olvassuk, hogy törődj magaddal, és tudjuk, hogy kéne, mégsem csináljuk. Sőt, főleg akkor nem, ha annyira nagy a stressz, hogy érezzük is, hogy le kéne állni, és nem tesszük. Akkor még jobban futunk.
Ha meg is állunk, jön a hétvége, akkor jönnek a kötelező körök, jön a gyerek, a kutya, a macska, és utána ha marad idő, akkor sem magunkban töltjük, mintha menekülnénk attól, hogy egy kicsit magunkkal törődjünk, "kimozdulunk":elrohanunk barátokkal-rokonokkal találkozni, filmet nézünk, lógunk a neten, sportolunk házon kívül, kirándulunk. Mondván, hogy kikapcsolódunk.
De igazán tudunk-e magunkkal törődni, ha soha nem szánunk időt arra, hogy minden külső inger nélkül valóban magunkban maradjuk, és tényleg törődjünk magunkkal? Ápoljuk a testi valónkat, utat engedjünk a saját magunkkal való kommunikációnak? Hogy csak befele koncentráljunk? Szoktunk ilyet csinálni? Nagyon ritkán.
Mi lehet ennek az oka? Az ok egyrészt gyakorlatias, ugyan kinek van erre ideje?(Kézenfekvő ürügy, de itt nem órákban kell naponta gondolkodni, így az idő kérdése valóban kifogás.) Másrészt nem is tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá? A nyugati kultúrában ciki egyedül lenni, és csak úgy lenni is ciki, mindenféle cselekvés nélkül. Létezni. Sőt, minél "pörgősebben" élünk, annál nagyobb megelégedettséggel meséljük ezt másoknak, mintha az, hogy mérgezett egerek módjára futunk egyik helyről a másikra, valamiféle  ideális, belső harmóniát tükröző normális állapot lenne....Az ilyen ember, aki imádja ezt hangsúlyozni, magának sem vallja be sokszor, hogy a pörgést azért választja, mert mihelyt megáll a pörgés, egy nagy űr keletkezik, a saját lelkének az üressége...Félelmetessé válik a csend, eltűnt a külső környezet, és jaj, senki nem figyel rá, neki pedig nincs mondanivalója saját magának. Mondjuk úgy, unatkozik, de ennél is rosszabb történik:unja saját magát. Nem elkeserítő ez?
Hogyan fejlesszük önmagunkban a képességet, hogy a külvilág állandó visszajelzései nélkül is élvezzük a saját társaságunkat?Hogy ne rettegjünk az egyedülléttől? Ne akadjunk ki, ha megáll a pörgés? Sok évvel ezelőtt megtaláltam erre a saját válaszaimat. Remélem, másoknak is sikerül. Nemsokára írok néhány egyszerű befele figyelő technikáról, amit mások is használhatnak.
Te hanyagolod magad? Ha igen, miért?Félsz az ürességtől? Félsz a magánytól?Nem tudnád a magad társaságában jól érezni magadat? Ha nem hanyagolod magad, milyen rövid rituáléid vannak, amikor csak befele figyelsz? Gondolod, hogy ez a probléma csak a rohanó világ sajátja?

Richard Carlson:Don't sweat the small stuff

Eléggé sok önismereti könyvet olvastam az elmúlt években. Volt olyan, ami abszolút nem győzött meg, és mindenféle olyan dolgot pufogtatott, ami számomra elcsépeltnek és nem hitelesnek tűnt, az én élethelyzetemre nem volt alkalmazható. Volt olyan, ami elgondolkodtatott, vagy részeiben tetszett.
 Az igazi önismereti könyv azonban olyan, amit nem felejtesz el két hét múlva, miután befejezted. Leginkább nem is akarod befejezni. Legszívesebben mindig magadnál hordanád, mintegy kabalaként. Szeretnéd többször elolvasni, annyira sok új ismeretet ad, és annyira másként láttatja a dolgokat, amiket berögzülten egyféleképpen látsz.
Ez a könyv nemrég "jött szembe" velem, Richard Carlson könyve, a Don't sweat the small stuff-- and it's all small stuff.
Kiváncsiságból beleolvastam, gyakran megyünk a gyerekkel könyvesboltba, mert itt Amerikában a könyvesboltnak van egy kis játszóház jellege, a könyveket, játékokat le lehet venni és használni, van egy terepasztal vonattal, a gyerekem szépen eljátszik, én meg olvasgatok. Ilyenkor sok dologba beleolvasok, aztán vagy a könyvtárból, vagy az amazonról beszerzem a lényegesebbnek ítélt dolgokat.
Ez volt az a könyv, amibe nemhogy beleolvastam, belemerültem a könyvesboltban. Eldöntöttem, hogy minden alkalommal, amikor megyünk, tovább olvasom. Egészen biztosan beszerzem, de egyenlőre élvezem így is az olvasását, számomra nagyon hasznos. Ráadásul egy kis minikönyvről van szó, így valóban hordható táskában. Rengeteg belénk ivódott dologról ír, és valahol a közepén a magyarbetegségről, a panaszkodásról is lerántja a leplet, és hogy ez miért lehetséges, milyen sztereotípia kell ahhoz, hogy sokan versenyt panaszkodjanak egymással. Tetszik a beosztása is, maximum két-három oldalt szentel egy témának, fejezetekben gondolkodik, és nem hosszú és száraz eszmefuttatásokat alkalmaz. Hétköznapi nyelven ír, hétköznapi embereknek.
Egészen biztosan fogok itt néhány nagyon hasznos részt magyarra áttenni, de aki teheti, jó az angolja is, az vegye meg, nem fogja megbánni!

Flow

 

Nemrég olvastam egy coaching könyvben a flowról. A flow az az élmény, ahogy például egy kisgyermek el tud merülni a játékában, vagy ahogy valaki el tud merülni a kedves hobbijában.
Megszűnik a külvilág, csak az akkor és az ott számít, az az izgalom és jóérzés, amit a tevékenység okoz. A tevékenység maga okozza az emberben a végtelen elégedettségérzést, azt hogy boldog, független az éppen aktuális körülményeitől.
A karriercoaching egyik nagy kérdése, hogy miért nem tudjuk a flow élményét a munkánkban megélni? Illetve miért nem csináljuk azt, ami ilyen élményt tud adni?
Még mielőtt a coachingról egyáltalán hallottam volna, már megfogalmaztam magamban ezt az élményt, igaz, kellettek hozzá negatív tapasztalatok is. Ahogy kikerültem az iskolapadból, már a gyakorlótanítások során éreztem, hogy amit csinálok, azt jól csinálom, ebben pedig a vezetőtanárom is megerősített, és a nebulóktól kapott szeretet. Mégsem mertem meglépni, hogy elmenjek tanítani, vagy még két évig. Hallgattam a külső környezetemre, hogy abból csak éhenhalsz, keress valami normális munkát, és nem voltam eléggé kitartó sem a keresésben, ennek az is volt az oka, hogy anyagilag is úgy álltam, muszáj elvállalnom az első szembejövő munkát. Amikor végül léptem, már egy minisztériumi állást hagytam ott, havi harmincezer forint mínuszért, hogy elmenjek középiskolai tanárnak. Mindenki hülyének nézett. Azonban amit azoktól az évektől kaptam, az volt maga a flow.Hogy a fiatalságom, a hozzáállásom, a szakmaszeretetem, vagy más-e, nem tudom, mi okozta azt, hogy remek kapcsolatom volt az osztályaimmal, és ez rengeteg erőt adott. Persze voltak nehéz napok, undok kollégák, gyerekek, akikkel nehezebben bírtam, sőt osztályok, akikkel egyik évben könnyű és harmónikus volt, másik évben, pont a pubertásuk kezdetén sárkányölő Szent Györgyként kellett minden nap belépnem hozzájuk. Mégis, amikor egy ilyen hullámvölgyben és az anyagiak miatti aggodalmamban megint munkát váltottam, és eladtam a lelkem egy irodának, akkor döbbentem rá, hogy buta voltam, és hogy senki sem mondta nekem, hogy a flowban is vannak kisebb kiégések, hogy az sem mindig maga a tökély. Mondjuk úgy, a magam kárán tanultam meg, hogy mit veszítek, ha nem azt csinálom, ami adja a flow élményt, és azt, hogy a flowban  is vannak kisebb kevésbé flowjellegű élmények.
Szerencsére Amerikában nagyon hamar sikerült megint tanítanom, és az elmúlt években teljesen meggyőződnöm arról, hogy mással nem érdemes foglalkoznom. A felnőttoktatás lélektanilag már soha nem nyújtotta többé azt a "imádva vagyok" élményt, mint a gyerekekkel való munka, viszont nagyon sok jó későbbi barátságot, és megelégedettség érzést adott, sokkal fókuszáltabb az oktatás szerepe, mert nem kell azzal foglalkozni, hogy kinek nincs uzsonnája, vagy kivel szakított az aktuális nagyő, vagy kinek fáj a hasa. Egyszóval, azt hiszem, próbálva mind a kettőt, nekem ez sokkal testhez állóbb.
Aki megtalálta a szakmájában a flow-t, az inkább, ahelyett, hogy anyagiak vagy más okok vagy félelmek miatt átmenetileg, vagy teljesen feladná, keressen egy olyan megoldást, ami nem jár megfosztottsággal.Mert akárhogy nézem, ha én minden napom nagy részét úgy töltöm, hogy jól érzem magam(mert amit csinálok, az boldogít), azzal sokkal gazdagabb vagyok, mintha naponta robotolok, és a több pénzemmel mondjuk egy évben egyszer eljutok a tengerpartra egy hétre.