Leszámolás a mágikus gondolkodással

Most egy olyan témáról akarok írni, ami sokunkat érint, és sokan szenvedünk tőle, ez pedig a mágikus gondolkodás. A kifejezést a gyerekpszichológiából vettem át szabadon, az óvodás kor sajátja a mágikus gondolkodás, amikor a gyerek minden tárgyban élőlényt lát, amikor azt hiszi, hogy amire gondol az úgy is lesz, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonít tárgyaknak, embereknek, emberek mondatainak.
 A felnőtt korban is megmaradnak bizonyos csökevények, mint a másik emberbe valami különleges belelátása, tipikus példa erre a szerelmes ember, aki felruházza szerelmét nemlétező tulajdonságokkal, egyes eseményeknek túl nagy jelentőség tulajdonítása, a sorsszerűség keresése. Ezekre mindannyian hajlamosak vagyunk, mert ez ad az életünknek egyfajta magyarázatot, a megmagyarázhatatlan dolgoknál segíthet, de ugyanakkor hátráltat is, túlmisztifikálunk egyszerű dolgokat, amiknek a magyarázata sokkal prózaibb.
Legjobb példa a szerelem, ugyan ki szereti hallani, hogy az egy kémiai folyamat, és a lecsengése 2-3 év, amíg a fizikai vonzalom nagyon erősen tart. Szeretjük romantikus ábrándokban tartani magunkat, hangsúlyozni a sorsszerűséget, a különlegességet, az ilyen még sohasem volt érzést, mert érzelmi lények vagyunk.
Sok helyzetben azonban ez nem segít. És ezek általában olyan helyzetek, amikor elveszítünk valamit, véget ér valami, vagy valaki kilép az életünkből. Ekkor is elindul a mágikus gondolkodás, hogy miért kellett így lennie, keressük, hogy miért vagyunk büntetve, mit vétettünk, mit nem tanultunk meg, amiért ezt érdemeljük. Ez gyerekes gondolkodás. Így nem lehet lezárni dolgokat.
A legtöbb esetben nincs semmi köze a dolgok folyásának érdemekhez, bűnökhöz, büntetésekhez. Igen gyakori, hogy mi generálunk dolgokat, és észre sem vesszük. Máskor a lelkiállapotunk miatt látunk egy életszakaszt, egy kapcsolatot annyira jelentősnek, holott tudjuk, hogyha rendben lennénk lelkileg, nem tulajdonítanánk neki akkora jelentőséget. Érdemes ezeket tudatosítani, kissé prózaibbá tenni, sokszor segíthet, csökkenti azt az érzést, hogy minden csak megtörténik velünk, és mi ennek elszenvedői vagyunk.

Házi gyakorlatok

Gondolkozz az alábbi két (+1) kérdésen, egyenként, majd összevetve.Írásban!
1.Hogyan élsz most? (Munka, családi állapotod, szabadidőd, értelme az életednek, mindennapjaid eltöltése, anyagi helyzeted.)
2. Hogy akartál élni tíz éve, amikor elképzelted, hogyan fogsz élni most?( A zárójelben foglaltak ugyanazok.)
+1.Mennyire tér el a kettő? Mennyire pozitív vagy mennyire negatív a változás?
A végeredménnyel sok mindent lehet kezdeni. Ha nagyon elkeserítő, dobjuk ki a kukába. Vagy tartsuk meg. Olvassuk át, hátha éppen ez fog megacélozni a változásra. Ha sokkal jobb, akkor örüljünk, sikeresek lettünk. Leggyakrabban nagyon vegyes a kép,van aki a magánéletében maradt el a várakozásaitól, van, aki a karrierjében, van, aki anyagilag.Ha nem zavaró az elmaradás, nem érdemes rajta töprengeni.
Ha eltér a két eredmény, mégsem bánt, azon is érdemes elgondolkodni, nem változott-e a személyiségünk sokat az elmúlt évtizedben. Gyakran a fiatalon fontos álmok, vágyak később módosulnak, feladódnak, vagy elfelejtődnek. Olyan ez, mint az ácsingózás gyerekkorban egy vágyott játékért. Felnőttként már egészen ritkán vesszük meg magunknak a gyerekkori vágyálmot: nem fontos többé.

Mikor tesz a munka boldoggá?

Erre mindenkinek kipróbált teóriái vannak, de nagyon sokan, akár tíz év munkatapasztalattal sem tudják, mit enné boldoggá őket.
Még többen vannak azok, akik mintegy belenyugodva a megváltoztathatatlanba, miszerint a munka a szükséges rossz, valami olyant munkát végeznek, ami egyáltalán semmilyen megelégedettséggel nem tölti el őket. Ők azok, akik fél évvel a leendő szabadság előtt már álmodoznak, tervezgetnek, akik alig várják, hogy hétvége legyen, vagy munkaszüneti nap, és a többi napot vegetálva töltik el.
Gyakran a félelmek azok, amik miatt valaki nem lép, nem lesz vállalkozó, holott a hobbijából is megélhetne, nem keres más munkát, mert fél, hogy nem is találna, vagy olyan sem lenne, mint ami van.És persze a jelenlegi helyzet, amikor még a rosszat is meg kell becsülni, biztosan nem segít azon, hogy valaki megtalálja álmai munkáját, vagy belekezdjen abba, amiről tudja, hogy kevéssé munka, mint inkább hivatás.
A CarrierBliss készített egy felmérést, miszerint három dolog adja a munkában való elégedettséget. Ezek egyike sem a pénz!
A napi feladatok kellemessége (az adott illető számára!), az érzés, hogy valamit lerakott az asztalra, és a munkahelyi kapcsolatok döntenek arról, hogy a munkáját valaki mennyire szereti, avagy nem szereti.
A felmérések szerint az amerikaiak 55%-a olyan munkát végez, amit nem szeret. Ez eléggé elgondolkodtató, és szomorú is, kevesen váltják valóra az álmaikat.
Arra a kérdésre, hogy kit milyen típusú munka tesz boldoggá a válasz egyénenként változó.Az nagyon szerencsés, aki tudja ezt. Aki nem, annak érdemes karriertanácsadóhoz, life coach-hoz fordulni ezügyben.

Nosztalgia, jó-e?

A nosztalgia mindegyikünkben ott van, ahogy a régi dolgok szebb színben látása is, ennek az egyik oka az, hogy valóban kiesnek a nem túl jelentős rossz emlékek, ez egyfajta énvédő mechanizmus, a másik pedig az önigazolás, mindenki úgy akar visszatekinteni, hogy az ő élete igenis értelmes, fontos, élményekben gazdag, hiszen ha nem így volt, akkor feleslegesen élt.Az életünkből pedig csak egy van, és nincs annál rettenetesebb, ha a feleslegességét, az elszalasztott lehetőségeket érzetük csak meg belőle. Az agyunk azonban gondoskodik arról, hogy ne legyen így.
Amikor nehezebb időszak előtt állunk, valamit le kell zárnunk, még gyakrabban elkap a nosztalgia. Ez egyfajta feldolgozása egy fontos érának az életünkben.Kiválóan visszaadja ennek a hangulatát Bryan Adams: Summer of 69 dala.
A legtöbb ember egyébként a felnőttkorának az elejére, az első szerelmek izgalmas korára szeret visszaemlékezni a leginkább, amikor már kellően felnőtt ahhoz, hogy a szülei ne akadályozzák minden saját hülyeségét meg, és kellően fiatal ahhoz, hogy megváltsa a világot, vagy legalábbis elhiggye, hogy még minden előtte van az életben. Az érzés, amit az az énekes is közvetít, hogy minden örökké fog tartani, szerelem, fiatalság, de a bánatok is, a most vagy soha és az ezzel járó következetlenség mind erre az időszakra jellemző. Ez a legsűrűbb pontja a legtöbb ember életének.
Ti szívesen gondoltok vissza a tizenévek végére huszonévek elejére?

Bánatevés

Wally Lamb könyve, a She's come undone, azon túl, hogy letehetlenül izgalmas, és néha könnyfakasztó is, a nő lélek rejtelmeibe is bepillantást ad az olvasójának.
Ezért aztán férfiaknak kötelező, a nők pedig úgyis elolvassák, és helyenként bizony nagyokat bólogatnak. A könyv főhőse, Dolores Price egyfajta antihős, az író szinte csak akadályokat görget elé az életben, az első és legrémesebb egy tinikori megerőszakolás.
Innentől Dolores útja lefele vezet, nehéz családi háttérrel, megterhelő és bizonytalan, a maguk szerepét is csak kereső felnőttekkel körbevéve a kislány a TV-hez menekül, és a TV-nézés közben folyamatosan eszik. Mindenféle olyat, amitől aztán akkora lesz, mint egy bálna. A bánata csak még erősebb lefele húzó spirálba rántja őt, amikor más akaratának megfelelve egyetemre jelentkezik, és a kollégiumban megalázzák a méretei miatt. Dolores menekül, eszik, ekkorra már az öngyilkosság sem áll tőle távol, hiszen hatalmas teste az, ami megakadályozza abban, amire a legjobban vágyna, normális emberi kapcsolatokra...amiknek eredeti hiánya miatt fogott bánatevésbe.
Ezután hét évet tölt el egy pszichiátriai intézetben, megpróbálva újraépíteni a gyerekkorát, ezúttal a fájdalmakat feldolgozva. Az intézetből lefogyva és készen egy normális életre, elindul, hogy megkeressse azt a titkon imádott fiút, akinek a képeit évek óta őrzi. Megtalálja, és meg is hódítja, csak éppen az az álomkép, amelyet őrzött a férfiról egészen más, mint a valóság. Dolores első férje, ez az "álomférfi" valójában önző, csak magával foglalkozik, még a közös gyereküket is elveteti, mondván, hogy túl fiatalok ehhez. Dolores boldog akar lenni, és behunyt szemmel él, megteszi amire a férfi kéri, kifele pedig azt mutatja, hogy végre révbe ért. Aztán egyszercsak elég lesz, a férfi megcsalja, és hazudik is neki, Dolores elválik, és rájön, hogy hazugságban ringatta magát. Közben az ő jelleme is fejlődik, akik őfele fordulnak szerettel, azokkal elkezd törődni, elhanyagolt és félreértett nagyanyja halála után a szomszédasszonyt ápolja meg, a régi középiskolai lelki tanácsadójával is felveszi az elszakított kapcsolatot, és megápolja őt is.
Aztán egyszer megérkezik az életébe az a férfi, aki tényleg szereti őt,  a sebzett lelkű nő jó ideig elutasító. Végül megtalálják egymás, sajnos gyerekük már nem lehet. Dolores valamennyire révbe ért, de ahogy az életben is, a boldogsága sohasem lesz teljes.





Nagyon jellemző és nagyon nőies ez a történet. Az evési zavarok, tipikusan a nőkre jellemző pszichológiai problémák, és ami az evészavarok mögött van, az állandó megfelelési kényszer, az önhazugságok, a másik önmagunk előtt való mentegetése, mind-mind ismerősek a nők számára. A "csokival vigasztalom magam" jellegű bánatevés egészen a binge eating nevű betegségig is eljuthat, azaz hatalmas mennyiségű étel megevéséig, majd az ezt követő lelkiismeretfurdalásig, saját test utálatáig, és elszigetelődésig (a könyv főszereplője is ebben szenvedett). Ebbe a körbe tartozik a bulimia, és az anorexia nervosa is. Dolores a könyvben nemcsak a múltját építi újra, hanem meg kell tanulnia szépnek látni önmagát is, csak ekkor tud elindulni a fogyás útján.
Terhesség után jó pár kiló rajtam maradt. Nem is akart távozni. Utáltam a tükröt, és bánatomban nagy adag nutellákkal vigasztalódtam. Nem volt kedvem új ruhát venni, sőt az utcára se kimenni, szépnek és nőiesnek végképp nem éreztem magam. Utáltam mindenkit és magamat is. Egy öreg, ronda, alaktalan nő nézett vissza rám a tükörből. Minél jobban utáltam a kilókat, annál több édességet ettem, mondván, úgyis mindegy...Az ördögi körből egy barátom rántott ki.Valaki, aki maga rengeteget sportol, és hitte, hogy le fogok tudni fogyni. Az ő támogatása adott annyi erőt, hogy nekikezdtem a munkának, és nem is adtam fel, nyolc kilótól sikerült megszabadulni. A munka még korántsem fejeződött be, dagadt ugyan nem vagyok már, de nem szeretem a tükröt különösebben, viszont azóta az ételválasztásaim sokkal tudatosabbak, és a csokoládétáblákat is maximum havonta és egyesével engedem meg magamnak.
Nem mindenki ilyen szerencsés, rengeteg Dolores van, aki a bánatevés ördögi köréből soha nem tud kimozdulni. Pedig csak egy ember kell, aki biztat, egy aki elhiszi, hogy tényleg meg lehet csinálni.
Azt hiszem, az első találkozásom a life coaching-gal ekkor történt, az első coachom pedig ez a barátom volt.

Légkör, amiben élünk (1.,2.)

Hajszoltság, fáradtság, kiégettség, düh, cinizmus, naponta fogad. Ha bekapcsolod a TV-t, a számítógépet, elolvasol néhány cikket hozzá pár kommenttel az élettől is elmegy a kedved.... ha fellöknek a buszmegállóban, megint szólnak, hogy késtél a munkahelyeden, persze megint időben elindultál, csak a nyolcas buszra nem lehet számítani, ha a cipőd megint beleragadt a kutyaszarba, graffitis a fal, összeköpködött a lift, ha a Tesco-ban megint átvertek, ha a köszönésed megint nem fogadták...
Ismerős?
Vajon meg lehet-e szabadulni ettől azon kívül, hogy elmenekülsz máshova (jelentem: nem teljesen, a jó példa még inkább erősíti a rossztól való undort), és ha nem tudod megtenni, akkor mégis hogyan iktasd ki?
Kiiktatni nem lehet. Tudomásul venni lehet, és igyekezni nem belefásulni, ami nagyon sok belső munkát és belső párbeszédet igényel. Olyan mint az ekcéma, tünetmentessé lehet tenni, kiírtani nem. Már hallom is az orvost, amint mondja, kedveském, ezzel együtt kell élnie. Van amikor elviselhetetlenül fáj és viszket, de sokszor tünetmentes és észre se lehet venni. Na valahogy így van ez a külső környezet káros hatásainak módszeres csökkentésével...
Megteheted-e, hogy kikapcsolod a híreket? Gondold át, mit nyersz velük, ha olvasod őket. Igen, félig-meddig tájékozott vagy, mert amit leírnak, abban sem lehetsz biztos, az meg, amit a kommentekben olvasol, kifejezetten nem tesz jót.... Fontos a környezetedben az, hogy te aktuálpolitikai dologról tudjál? Munkád része? A barátaid szemében kisebb vagy, ha kihagyod?
Hagyd ki a híradót és a napilapokat egy hétre, ne kapcsolódj be a politizálásba, és helyette olvass olyat, amit szeretsz, hobbimagazint, vagy könyvet. Figyeld meg a lelked változását.
Undok eladó, faragatlan beszólogató munkások, udvariatlan lökdösődés a metrón,látszólag kis dolgok, mégis "hozzátesznek" a napi rossz hangulat alakulásához, nem is kicsit. Hiszen a nagy egészet képezik le, az ember azt érzi, az egész környezete ilyen. Ilyenkor el kell különíteni a negatív élményt, és realizálni, hogy egy emberről volt szó, de nem kell közellenségként tekinteni az egész külső környezetre. Ugyanez igaz, amikor panaszkodik valaki, hogy rossz a munkahelyi légkör, valójában néhány ember kellemetlenkedéséről van szó, mégis, gyakran a nagy egésszel azonosítja, és sokkal félelmetesebb módon hat rá, mintha reálisan vizsgálná meg.
A tönkretett külső környezet ellen sokat nem tehetsz, maximum zöld mozgalomhoz csatlakozva, de ha mindennap olyan a napi bejárt útvonal, mint egy háborús övezet, az nagyon le tudja a kedvet lohasztani. Egy megoldás van, más útvonal keresése. Ez eléggé triviális, de nem sok embert ismerek, aki más útvonalat keres, holott sokakat bánt a látvány. Gondolj arra, mennyivel jobban érzed magad egy pompásan berendezett szép lakásban, mint egy lelakott, málló vakolatú ronda környezetben. Ugyanez érvényes a naponta bejárt útvonalra is!
2.

Gratitude tonic

Minden erős érzelemnek van egy fizikális hatása a testünkre, amely hat óráig is eltarthat. Ha valaki erős dühöt, frusztrációt, vagy szorongást érez, a hatásai ezeknek még akkor is a testben vannak, amikor az érzéstől megszabadult és továbblépett. A gondolatokhoz érzelmek kapcsolódnak, az érzelmek pedig az agyban bizonyos hormonális reakciókat indítanak meg, amelyek a testre is hatást gyakorolnak (gondoljunk arra, amikor vizsgadrukkosok vagyunk, vagy nagyon félünk stb.)Mindezek az érzések hozzájárulhatnak a stressz vagy a depresszió felépüléséhez a testben. Hasonlóan a negatív érzésekhez, a pozitív érzések hatása is megmarad.
A napi negatívumokat egy kis gyakorlattal "semlegesíthetjük", vagy csökkenthetjük a hatásukat, azzal, hogy sorba vesszük azokat a dolgokat, amikért hálásnak érezhetjük magunkat. Az ember fájdalomcsillapítót vesz be, ha fizikális fájdalma van, akkor ha érzelmileg érzi magát rosszul, akkor ezzel a kis gyakorlattal tud javítani a negatív érzelmeken. (A negativizmus gyakran spirális folyamat, egyre jobban beleeszi magát a gondolatainkba az önsajnálat gyakorlata mellett.)
Próbáljunk reggel és este öt percet szánni erre a mentális gyakorlatra, amikor kizárólag a velünk történő jó dolgokat vesszük számba.
(Jeni Mumford: Life coaching for dummies)
Én ma este a következőkért vagyok hálás: nem rosszabbodott a betegségem, pedig nagyon szenvedek tőle hetek óta. Tudok porcelánnal korongozni, és erre ma jöttem rá.Ettem egy nagyon finom cupcaket.Megtaláltam egy rég elveszettnek hitt tárgyamat.Kaptam egy elismerő pillantást egy férfitól.Megnevettetett a gyerekem.

Hatékony kommunikáció- fogások

life coaching alapja a hatékony kommunikáció az ügyféllel, így ezt aztán igencsak kivesézzük a képzésen.
Néhány érdekes gondolatot megosztanék veletek, olyasmit amit máshol nem hallottam, vagy nem így hallottam.
A jó kommunikációs képesség sok mindent meghatároz az életünkben, a magánélettől a karrierig. Mégis sokan nem is gondolják, milyen hibákat követnek el folyamatosan, ezzel csorbítva személyiségük megfelelő prezentálását.
A saját kommunikációnk akkor javul, ha tudatosan figyelünk rá, ez az, amit szinte senki sem tesz. Az emberek általában 1oo-175 szót mondanak ki egy perc alatt, de oda tudnak figyelni 6oo-8oo szóra is ennyi idő alatt. Akármilyen furcsának is tetszik, a jó kommunikáció alapja a másik aktív, koncentrált meghallgatása.
Miért nehéz ez? Amikor nem mi beszélünk, nagyon gyakran már arra koncentrálunk, mit válaszolunk majd a másik mondandójára, és ennél még gyakrabban nem azt halljuk meg amit mond, hanem amit mi, a magunk helyzetére, gondolkodásmódjára  leképezve meg akarunk hallani. Más szóval gyakran azonnal érzelemből reagálunk, és nem is arra, amit a másik gondolt, hanem arra, amit mi gondolunk, hogy gondolt.
Ennek az az oka, hogy a hallott mondatokat saját személyes filterrendszerünkön, feltételezéseinkent, ítéleteinken, meggyőződéseinken futtatjuk át, míg a másik ember természetesen a saját szemszögéből beszél.Amit mond és amit hallunk teljesen más lehet, ha nem tanuljuk meg kikapcsolni magunkat a folyamatból, és valójában a másikra odafigyelni. Tehát amikor a másik beszél, a nagyon koncentrált odafigyelés szükségeltetik a mondanivalóra és az egyéb nonverbális jelekre. Ha ez máshogy nem megy, magunkban ismételjük, amit a másik ember mond, ezzel megakadályozva az elkalandozást, és megerősítve a hallottakat.
Fogadjuk el a hallottakat, a másik céljait, de ne döntsük el, mi lenne a jó a másiknak a mi szemszögünkből, hanem azt próbáljuk meg eltalálni, hogy számára mi lenne a megoldás. Sajnos a legtöbb ember számára a segítségadás egyet jelent a saját megoldásával, ez azonban a legtöbb esetben nem megfelelő a másik ember helyzetében.
Adjunk egy pillanatot vagy kettőt magunknak a válaszra, ne érzelemből reagáljunk. Nagyon fontos a feedback, ezzel biztostjuk, hogy teljesen jól értettük-e a másik mondanivalóját, kérdezzünk vissza, pontosíttassunk, ha kell.
(Borzasztó nehéz ezt írásbeli kommunikáció esetén megtenni, ekkor csak a mondanivaló áll rendelkezésre, és még óvatosabban kell bánni az értelmezésnél, még több feedbacket igényel.)
Azt mindenki tudja, hogy a másik szemébe nézés alapja a nyílt lapokkal játszásnak, de az sem jó, ha folyamatosan a másik szemébe bámulunk, ezt egy idő után agressziónak érzékeli. Járassuk a szemünket a T-zónán, ez a szemöldökök feletti rész(T felső része), és az orr(T szára).
Gyakran elcsodálkozunk, amikor felvételről halljuk magunkat, hogy nyávogunk, vagy szavakat nyelünk el, esetleg monoton a beszédünk. Érdemes tenni egy kísérletet, mondjuk egy telefonbeszélgetéskor felvenni a saját részünket(ez természetes beszéd és nem felolvasás), és utána meghallgatni. Ami nem tetszik, arra tudatosan oda lehet figyelni.
Ha nagyon magas hangon beszélünk, kifele az sem túl kellemes, semmiképpen nem tekintélyt parancsoló, és gyakran idegesítő, (férfiakra rásüthetik a meleg jelzőt csak a hangjuk alapján, nőknél is sok a negatív asszociáció). Ilyen esetben érdemes beszédterápián ezt orvosolni, főleg ha munkánk során hangunkkal dolgozunk, vagy sok negatív élmény ért már a hangszínünk miatt. A hangot lehet tudatosan mélyíteni.

Céljaink megvalósítása (1.,2., 3.)

1.
Nemrég olvastam egy szakmai fórumon, hogy az emberek 97% százaléka feleslegesnek tartja a célkitűzéseket, és pedig két okból: visszatartja a félelem az ismeretlentől, úgysem fog sikerülni hozzáállásból. Legtöbben megmaradnak a "mi lenne ha?", és az álmodozás szinten. Gyakran a "sodródom az eseményekkel" állapotot életformának választják, miközben folyamatosan áldozatnak érzik magukat, mert meg sem próbálják a céljaikat realizálni.
Pedig nagyon fontos, hogy konkrét, mérhető és megvalósítható céljaink legyenek, de miért is?

1. A céljaink által többek leszünk, többünk lesz(anyagilag vagy lelkileg), többet fogunk tudni
2. A tehetségünket és az eszünket a maximumon használjuk, ha a saját és nem a mások által megszabott irányba megyünk
3. Az életünknek több általános értelmét fogjuk látni
4. Jobb döntéseket hozhatunk, ha fókuszálunk a prioritásainkra
5. Összeszedettebbek leszünk
6. Többet teszünk magunkért és másokért is
7. Önbizalomépítőek a célok
8. Elégedettebbek leszünk, motiváltabbak és sokkal lelkesebbek

Milyen céljaink legyenek? Reálisan megvalósíthatók, olyanok, amelyeket fontosnak érzünk, hogy az életünkben elérjük, és ami nem elrugaszkodott a személyes valóságunktól.
A következő kérdések segíthetnek felmérni a választott téma fontosságát az életünkben:

• Valóban ez az én célom?
• Morálisan elfogadható és kivitelezhető?
• A rövidtávú céljaim összefüggnek a hosszútávú céljaimmal?
• Érzelmileg elkötelezetté tudom-e magam tenni a véghezvitelhez?
• El tudom magam képzelni elérni ezt a célt?

A célkitűzésnél fontos az, hogy ne olyan homályos célkitűzéseink legyenek, hogy "gazdag akarok lenni", vagy "sikeres akarok lenni". Sokat segít, ha részletesen elképzeljük a célt, a vágyott gazdagságot, vagy sikerességet, és a hogyanját a cél elérésének. A "nem tudom, hogyan de ezt meg ezt akarom" jellegű álmodozások nem vezetnek konkrét eredményekhez, és csak meghasonlás és önsorsrontás lesz a végkifejlet. A legnagyobb gond a halogatás szokott lenni, ami annyiban előnyösebb az előbbi elnagyolt vágyakhoz képest, hogy legalább valami konkrét elképzelése van az illetőnek, de mégsem vág bele a megvalósításba. A halogatás leggyakoribb oka szintén a félelem, elsősorban a külső körülmények jobbra fordulásának egyfajta várása. A halogatásnak gyakran van alapja, de nem akkor, ha évekig halogatunk.








2.
Ha megvan a kiválasztott célunk, amit elérni kívánunk, akkor egy kis célanalízist kell tartanunk.
Mit is jelent ez?
Célidő:Meg kell vizsgálnunk azt, hogy a célunk egy rövid, középidős, vagy hosszú idő után megvalósuló cél, esetleg életmódcél, aminek nem egy kimeneteli pontja van, hanem egy folyamatosan fenntartandó állapot. Az időtávot meg kell határozni, és egyfajta "órarendet" kell hozzá készíteni.
Célkutatás: minden, ami a célhoz kapcsolódó szakirodalom, felszerelés, olvasmány, legyünk profik a saját céljainkban, legyen az életmódváltoztatás, vagy saját vállalkozásra való felkészülés, vagy a nagy ő megtalálása. Mérjük fel a célunkhoz vezető úton minket érhető nehézségeket, előre! Ez nagyon fontos lesz, hogyha későbbiekben belelépünk a kátyúba, akkor ne érjen meglepetésként, és ne adjuk fel az első körben.
Célbeintegrálás a mindennapokba. Na, ezen a ponton szokott a lelkesedés alábbhagyni. Akartunk egy tengeri malacot. Elolvastunk minden szakirodalmat, beszereztük a kellékeket, jöhet a coca! Igen ám, de amikor biztosítani kell neki a futkározási időt, akkor mindig közbejön valami, pedig elméletben milyen szépen elterveztük, hogy minden nap futtatjuk. Vagy épp magunkat akartuk minden este mozgásra bírni, és már harmadik napja a csokis perecet rágcsáljuk a TV előtt...Ne legyünk maximalisták. A cél beintegrálásánál nézzünk magunkba. Ha a malac minden másnap fut egyet, és egy nagyobbat egyszer hétvégén, mi pedig kétszer egy héten futunk, és egyet tornázunk a hétvégén, akkor a célunk nem veszik kárba, mozgatunk és mozgunk, de tudomásul kell venni, hogy az időnk véges, a teendőink száma pedig eddig, az új cél megfogalmazása előtt is kitöltötte a napjainkat!
A megvalósítás rögös útjára léptem, mégsem vagyok boldog.Miért?
Ilyenkor fel kell tenni a nagy kérdést: valóban ez volt a cél? Ha igen, miért nem vagyunk boldogok vele?
A céljainkat bármikor módosíthatjuk,- ahogy itt az előzőekben egy okos kommentben is elhangzott. De nem ciki ez? Miért lenne? Saját magunk barátja és nem ellensége vagyunk, minden célunk a saját jobb közérzetünket szolgálja hosszabb vagy rövidebb távon. Ez persze nem azt jelenti, hogy futamodjunk meg az első nehézségeknél. Ezeket jó esetben felmértük. Ne várjuk egy kezdő vállalkozástól, hogy fél éven belül nyereséget hozzon. Ne akarjunk az első héten három kilóval könnyebbek lenni. Ne gondoljuk, hogy az esti egyetemen nem kell tanulni, csak úgy odaadják a végzettséget igazoló papírt. Ne higgyük, hogy mert eldöntöttük, hogy többet nem hívjuk föl azt a csaló Jóskapistát, majd nem fáj a hiánya.
Nagyon sokszor az első nehézségnél az emberek nagy része feladja a céljait. Gondoljunk a fogyókúrára. Egy hétig bírtuk csoki nélkül, most pedig egy táblával benyomtunk. Kész, vége. És valóban, az emberek háromnegyede másnap ugyanúgy eszik tovább, mert hiba került a gépezetbe. Pedig semmi nem történt, ami hosszabb távon a fogyókúrát veszélyeztetné. Ha másnap ugyanolyan elánnal folytatja tovább, és csak heti egyszer eszik egy tábla csokit napi kettő helyett, akkor garantáltan fogyni fog. Elsősorban életmódcéloknál igaz az, hogy általában egy rossz szokásról akarunk leszokni, valamiről, ami életünk szerves része, és el kell fogadni, hogy ez visszaesésekkel fog járni. Ha eddig türelmetlenek voltunk, csak azért mert elhatároztuk, hogy türelmesek leszünk, nem fogunk egy csapásra megváltozni, hasonló a helyzet a cigivel, csokival, mozgással. Ezeknek a céloknak a lényege a változtatás, nem a váltás!
Mindent nem lehet száz százalékra eltervezni. Ha pl eldöntöttük, hogy lelépünk a minket csak igavonó baromként értékelő munkahelyünkről, akkor hiába a sok állásnézés, száz százalkon soha sem lehetünk biztosak abban, hogy nem lépünk bele egy következő kakiba. Ezt csak remélni lehet. viszont veregessük meg a saját vállunkat, hogy eljutottunk odáig, hogy már azt tudjuk mondani:elég, nem csinálom tovább. Ez is egy hatalmas előrelépés.
Ünnepeljünk meg minden kicsi teljesítményt, amit sikerült elérnünk. Kis setbackek miatt nem adjuk fel a célt, és ne kezdjük el a negatív beszédet magunkban, de ne is hagyjuk, hogy a nagy önmegbocsátásban teljesen elkényemesedjünk. Gondoljunk arra, hogy saját magunk edzői vagyunk, mindig, minden körülmények közt!




3.
A SWOT analízisről először akkor hallottam, amikor marketing-,és reklámmenedzseri tanulmányokat folytattam, vagy tíz éve. Egészen mostanáig úgy tudtam, hogy kizárólag a marketing eszköze, most viszont tanulom, hogy a coaching is elcsente, hiszen annyira jól használható a személyes célkitűzések megvalósításának mérlegelésekor.
A SWOT analízis pofonegyszerű. Nem más, mint egy betűszó:strenghts, weaknesses, opportunities, threaths, azaz erősségek, gyengeségek, lehetőségek, akadályok.
A mindenki által ismert mellette-ellene mérlegnél a SWOT analízis sokkal letisztultabb képet adhat. Az első két része, a gyengeségek és erősségek a  saját személyünkről szólnak, alaposan meg kell vizsgálni a képességeinket és az elérendő sikerhez szükséges képességeink tudásunk minőségét, és teljesen őszintén kitölteni. A második két rész, a lehetőségek és az akadályok már a külvilág céljainkra gyakorlott hatását hivatott rögzíteni.
Hogyan töltsük ki minél hatékonyabban?
Erősségek:
Milyen tapasztalataink és tanulmányaink vannak, amelyeket hasznosíthatunk a cél érdekében?
Soroljunk fel példákat arra, amikor tudásunkat már megfelelően hasznosítottuk.
Mi az amiben jók vagyunk?
Mit látnak más emberek erősségeinknek?
Nem kell szerénynek lenni, kerüljön bele minden ebbe a részbe amiben igazán jók vagyunk, és amit tudunk hasznosítani (a kettő nem biztos, hogy egy, pl lehet nyelvvizsgapapírunk, de nem tudunk megszólalni sem, viszont a munkahelyre a papír kell stb.)
Gyengeségek:
Milyen területek nem fekszenek nekünk?
Mi az, amit már kipróbáltunk, és nem megy?
Mi az, amit kerülünk?Miért?
Mások mit látnak bennünk fejlesztésre szorulónak?
Lehetőségek:
Milyen forrásaink vannak a cél megvalksításához (anyagi, kapcsolati tudásbeli tőke)?
Milyen lehetőségek rejlenek a kapcsolati hálónkban kifejezetten?
Vizsgáljuk meg az erősségeinket és nézzük meg ezek mit tudnak megnyitni számunkra?
Akadályok:
Mennyire befolyásolják a célmegvalósítást a következők:időbeli, földrajzi, társadalmi kötöttségek, személyes helyzetben rejlő nem áthidalható problémák, anyagi helyzet?
Nézzük meg a gyengeségeinket, van-e ezek közt olyan, ami kifejezetten hátráltat a célmegvalósításban?
Volt-e korábbi célunk, ami megbukott a megvalósításban?Miért? Meg tudnánküe most valósítani?Mi a tanulság abból a korábbi tapasztalatból?
A SWOT formai követelménye egy négyzethálós diagramm, hogy mindent egyszerre lássunk (kép:zimbio.com-ról):

Ez egy nagyon egyszerű és nagyon hasznos eszköz, érdemes rá időt szánni, mert megtérül. Kitöltés után lehet aludni rá egyet, újra elővenni, kiegészíteni; megmutatni közeli barátnak, kiegészíteni az ő meglátásai szerint; és persze szakemberrel (coach) is érdemes megcsinálni együtt, vagy kielemezni együtt. Már az egyes elemek összeszedése is sokkal tisztább képet adhat, de igazán az egésznek az elemzése az, ami a célmegvalósításban segít. Ha nincs konkrét célunk, csak érezzük, hogy ki kell törni a mostani állapotunkból, akkor is hasznos, kirajzolódhat az analízis segítségével egy irány, amelyet érdemes követni.

Különleges napok

"Fontos" napokon, amiből néhány van az évben, mint születésnapok, karácsony, évfordulók, mindannyian igyekszünk már ébredéskor tudatosan jól érezni magunkat. Sőt egymással is sokkal türelmesebbek vagyunk, és kedvesebbek.
Azon gondolkodtam el, hogy miért nem tudjuk ezt minden napra alkalmazni? Van az az elcsépelt mondás, hogy éld minden napodat úgy, mintha az utolsó lenne. Ebben sok igazság van, mert amiből kevés van, azt jobban megbecsüljük, mint amiből sok van, mint a hétköznapok. Pl nyaraláskor is sokkal fókuszáltabbak vagyunk arra, hogy jól érezzük magunkat, és ez nem csak a környezetváltozásnak köszönhető!
Gyakran azt érzem, hogy a hétköznapokon nem kapcsolom ki a szorongási gépezetet, nem teszek meg olyan dolgokat, amikkel jobban érezhetném magam, és még olyankor sem, amikor hétvége van, és a teendők nem annyira súlyosak. Gyakran szeretnék elindulni valahova, aztán a cselekedet elmarad, és foglalkozom mondjuk a takarítással, pedig tudom, hogy sokkal többet nyernék a napból, ha az ötletemet kivitelezném.
Tegnap volt a születésnapom. Már előtte való este eldöntöttem, hogy na, a születésnapomon nem fogok itthon ülni, ennek a napnak jól kell sikerülnie, még akkor is, ha egész nap egyedül vagyok a gyerekkel! Reggel ehhez is tartottam magam, felöltöztettem a gyerekem, reggeliztünk, összepakoltam a málhazsákot, és egy óra múlva már bent is voltunk a városban, ahova annyira ritkán jutok el. Egészen kikapcsoltam a folyamatos aggodalmaimat is, mikor egy-egy átúszott az agyamon, nem kapaszkodtam bele, ahogy szoktam, hanem figyelmeztettem magam, hogy születésnapom van, ezzel most nem foglalkozom. Megtehetném más napokon is, de akkor nincs bennem az az érzés, hogy ennek a napnak a sikere rajtam múlik, ha én nem teszek érte, senki sem fog. Nyilván a munkanapokon, vagy mondjuk, ahogy most én vagyok, gyesen nehéz minden napot érdekessé varázsolni, és nem lehet a monotonitást sem kikapcsolni, a rutint, és a muszáj megtenni teendőket. De elhatározni minden bizonnyal ugyanúgy el lehet, hogy a napot értékesnek éljük meg, és esetleg valamilyen kisebb számunkra fontos dolgot elhelyezzünk benne, mint a fontos napokon.

Problémamegoldás

Mostanában kezdem csak értékelni a régi mondást: Aludj rá egyet!
Néha a problémák olyan égetőnek tűnnek, hogy aludni sem tudunk tőlük, ilyenkor alig várjuk a másnapot, hogy hátha oldást ad. És gyakran ad. De nem ezekről a napokról beszélek.
Vannak olyan napok, amikor minden olyan kilátástalannak tűnik. Ilyenkor képesek vagyunk katasztrófizálni mindent, ilyesmi mondatokkal: én már soha..., nekem már soha..., velem már soha....És a sohákat teljesen komolyan gondoljuk, akkor, azokban a percekben, órákban. Valójában persze tudjuk hogy ezek a mondatok erős túlzások, de annyira beleragadva érezzük magunkat a szomorúságba, a tehetetlenségbe, hogy el is hisszük. Fontos, hogy ilyenkor figyelmeztessük magunkat, hogy most ez a pszichológiai folyamat zajlik bennünk, ezzel egy kicsit elvesszük az élét a dolgoknak.(Már megint katasztrófizálok!- ez a mondat éppen elég józanságot ad, hogy abbahagyjuk a káros önszuggessziókat. Az egyes pszichológiai problémákat is kezelik ilyen jellegű egyszerű önfigyelmeztetési technikákkal.)
Szerencsére valóban gyakran segít, ha ilyenkor meg sem próbáljuk másképp látni a dolgokat, hanem elmegyünk aludni, megvárjuk, hogy másnap legyen. Olyankor frissen ébredve gyakran érezzük, hogy a problémáink ugyan valósak, de a méretük nem nagyobb az életünknél.
Sokat segít, ha ilyen időkben félretesszük a nagyobb terveinket, és napról napra próbálunk (túl)élni, minden napban aktívan keresve a jobb perceket (lásd kis örömök gyakorlat.) A jó percek aktív keresése két dolog miatt is jól jön nekünk, egyrészt elkezdünk pozitívan fókuszáltak lenni (a pohár nem félig üres lesz, hanem félig teli), másrészt, észrevesszük, hogy azért annyira nem rettenetes az életünk. Talán nem a legjobb szakaszban vagyunk, de mégsem minden fekete.
Gyakran éppen egy hosszú betegség döbbent rá minket arra, hogy az életünk akkor is megy tovább, ha bele akarunk halni, és akkor is, ha próbálunk másképp hozzáállni. Saját tapasztalatomból mondom, amikor ilyen helyzetbe kerültem, a tartós problémák túléléséhez csak az segített, ha próbáltam felfüggeszteni a "mindenkinek jobb, mint nekem" beidegződéseim, a "nekem ez járna és mégsem kapom meg" beidegződéseket, a "miért én" kérdéseket, és a katasztrófizálást, miszerint én már örökre így fogok szenvedni. Elkezdtem összevetni a napjaimat, majd a heteimet, és igyekeztem, ha csak egy hajszálnyi pozitív változást, akkor annyit észrevenni és elismerni a magam számára.
Végezetül, sokat segít a blogolás is, vagy egy napló, kiírni a szomorúságokat.

Győzd le a káoszt (1.,2.,3., 4.)

Azt mondják az okosok, hogy olyan a házad, a lakásod, amilyen Te magad vagy. A rettenetes káosztól az ugyanolyan kellemetlen pedantériáig terjed az emberek rendtartási képessége. A kínos pedantéria éppen úgy egy pszichológiai probléma, mint a -hoarding-, azaz a beteges felhalmozás, amikor az illető gyakran még a szeméttől sem tud megválni, és a lakása teljesen lakhatatlanná válik.
Minden életszakasznak megvan a maga rendtartási kérdése, sőt, minden életformának, pl egy kutyatulaj is más gondokkal szembesül, és egy kisgyerekes szülő is, ha rendrakásról van szó.(Néha a kettő találkozik.:D)
Szakértői tanácsok a kényelmesen rendben tartható élettérhez:

1. Tartsd fent a kritikus tömeget: azaz, ha valami újat vásárolsz, olyat, amiből már van a lakásban, akkor a régit dobd ki. Ha valamiért egy új kardigánra vágysz, akkor valószínűleg a régiek közül már lesz olyan, amit nem szívesen hordasz, válj meg tőle.
2. Minden nap tegyél rendet. Ahelyett, hogy hagyod elurakodni a káoszt, ami hétvégére a lakásban lakók számával exponenciálisan emelkedik, minden nap egy öt-tíz percet szánj a rend helyreállítására.
3. Örvendj a percnek, ne a tárgyaknak. Nincs szükség arra, hogy a gyerekeid kinőtt kisruháit tárold, mert milyen aranyosak voltak akkor, vagy egy útról hatvanhat kis emléktárgyat hozzál, hogy aztán a végén a fiók mélyén kössenek ki, mert ahogy teli az idő, már nem érzed olyan nagyon fontosnak azt az utadat. A tárgyaid a jelenedhez, ne a múltadhoz tartozzanak.
4. A klasszikus szabály a következő: ha valamire nem volt szükséged két évig, arra már nem is lesz. Dobd ki!Kivétel: ha valami nagyon motivál(mondjuk, hogy visszafogyj a három évvel ezelőtt vásárolt blúzodba), vagy ami megnevettet.
5. Lépésenként. Fontos, hogyha nekilátsz a lakásod nagy kitakarításához, és minden dolog átnézéséhez, készíts tervet. Nem fogsz végezni egy nap alatt, és ha ez a célod, akkor elkedvetlenedsz, és megállsz a káosz közepén búslakodni. Ehelyett készíts egy tervet, akár fiókonként, szekrényenként a lomtalanításra.
6. A rend egyfajta öngondozás. Egy rendes íróasztalnál sokkal könnyebben dolgozol, egy rendes konyhában is sokkal jobban lehet munkálkodni. Gondolj a rendre úgy, hogy azzal önmagadnak teszel jót.
7. Ragaszkodj a bevásárlólistádhoz. Nagyon könnyű elcsábulni, ha leárazás van, de mielőtt megvennéd a szemtelenül olcsó pár cipőt, gondolj azokra, amik már otthon vannak. Ha megveszed, akkor ragaszkodj az egyes szabályhoz.
8. Kérdezd meg a futót, miért szeret sportolni? Egészen biztosan megemlíti a futás utáni boldogságérzést. A lomoktól való megválás hasonlóan könnyebbé, optimistábbá tesz, erősebb a tiszta lappal indulok érzés utána.

(A poszt forrása a Home Journal április száma, folytatás következik.)





2.
Eléggé beült a fejekbe ez a reklámszöveg, és nem véletlenül. Azt hiszem sok nő rántja meg a vállát egy újabb holmi megvásárlása után, hogy azért vettem, mert megérdemlem. Ezzel aztán igyekszik a vásárlás feletti bűntudatát elnyomni, amikor a "sokat költöttem", már vagy két szandálom, minek a harmadik" típusú mondatok beúsznak a fejébe. Otthon aztán halomba állnak a nem hordott táskák, vagy a millió egy póló, csetreszek, duzzad a lakás, de nem ürül.Hősnőnk fáradtan ül a kacatok közt, és érzi, hogy mégsem érdemelte meg az újabb szerzeményt.
Mit lehet tenni az impulzusvásárlások elkerülésére? Nálam ez csak a dollárboltban jelentkezik igazán, de kifejlesztettem egy módszert az elkerülésére.
Igen sokáig nem voltam abban a helyzetben, hogy ez a probléma felmerüljön nálam, egyszerűen nem volt pénzem. A pénztelenség pedig olyan mintázatokat alakított ki, amiktől a mai napig is nehezen szabadulok. Ma már jobban megengedhetem magamnak, hogy apró dolgokat megvegyek, viszont a lakás mérete és az ésszerűség gyakran közbeszól (nagyon szeretem pl a használt könyveket, de csak két polcunk van..)
Előfordul azoban hogy szerelembe esek egy tárggyal, azt hiszem a legtöbb ember ezen a ponton impulzusvásárol, és utána megbánja. Egy nagyon egyszerű módszert szoktam bevetni ilyenkor. Szembejön velem valami, amiről úgy érzem, kell, és nagyon szeretném. Otthagyom, és három napot adok magamnak. Ha három nap után is annyira fontos számomra az a dolog, (és anyagilag is elérhető), akkor megveszem. Az esetek többségében három nap alatt vagy elfelejtkezek róla, vagy már nem is olyan érdekes, vagy megelégszem egy hasonlóval, ami otthon van.
Vannak ugyanakkor dolgok, amik pont fordítva működnek, az ember évek óta vágyik rájuk, de mindenféle kifogásal elhárítja a megszerzésüket. Ezek leginkább nem tárgyiasult dolgok, hanem szellemi értékek, tanfolyamok például, vagy utazás. Valahogy hajlamosabbak vagyunk a tárgyakat többre tartani, mint a nem megfogható dolgokat. Ha azonban egy ilyen dolog sokáig foglalkoztat minket, és anyagilag is megengedhető, akkor gondoljuk át, hogy ez kb mennyi tárgyat ér pl egy nyelvtanfolyam egyenlő három pár cipővel.Így máris nem tűnik olyan soknak, lemondunk három pár új cipőről, és a tanfolyamot választjuk helyette.Nem fogjuk megbánni!



3.
Kidobálok.Részben, mert így tudok megszabadulni attól, ami már nem kell, részben, mert muszáj, egy hatéves periódust kell felszámolnom, berendezett háztartással, elcsomagolnom, eladnom, kidobnom, elszállíttatnom nem is olyan sokára.
Kidobálni sokan nem tudnak. Ez a háztartásunk egyik sarkalatos pontja, a férjem a felhalmozó, én a kidobáló vagyok, közben meg morgunk egymásra.
Azt mondják a szakkönyvek, hogy amit egy éve nem használtunk, azt már nem is fogjuk. Na, én abban a pillanatban, ahogy kidobtam az egy éve nem használt valamimet, egészen biztosan rászorulnék.Valahogy másképp kell a dolgot megközelíteni.
Nekem most a következő az elvrendszerem:van-e jelenleg használatban?Hazaviszem-e?Eladható-e?Kell-e valakinek?Ha nemleges a válasz, akkor kuka.
Egy egyszerűbb helyzetben a következő kérdéseket tenném fel:

-ha ruháról van szó:Használom-e jelenleg?Tetszik-e?Kényelmes-e? Ha igen, akkor marad.
Ha használom de nem tetszik, kuka. Ha használom de minden használatnál inkább mást veszek használatba, mert kényelmetlen, kuka. Ha nem használom:fogok-e, akarok-e belefogyni?Mennyit kéne belefogyni?(Ha tíz kilót, akkor esetleg kimegy a divatból, mire odajutok:kuka.)
Nálam még egy fontos kérdés van:van-e helyettesítő?Általában pl egy nyári szandálom van, maximum kettő. Szóval ha nincs helyettesítő, akkor addig nem dobom ki, amíg nem veszek egy másikat.
Az alapkérdés, hogy egy holmi mennyire van leamortizálva, mert ha lukas, szakadt, megéri-e javíttatni. Felhalmozóknál a száz éves, lukas, szakadt fakó cuccok is kellenek. Nem kellenek!
-ha kozmetikumról van szó...a kozmetikumok életideje felbontás után, a hintőporét és a dezodorokét kivéve maximum egy év. Ha már olyan régóta van ott a polcon, hogy idejét sem tudjuk, mikor került oda, kuka. A sminkdolgokkal megengedőbb vagyok, sajnos, mert drágák, pedig némelyik életideje fél év...A megoldás a legminimálisabb készlet felhalmozása, ha ritkán használjuk. Húszévesen még nem törődtem vele, hogy száz éve lejárt, de azóta a bőröm kissé megváltozott, a hamvasságot maximum ráerőltetni tudom, és nem fogom tudni egy száz éves irritáló termékkel.
-ha tárgyakról van szó....amit egyszer ajándékba kaptunk...régi képeslapok...jegyzetek, levelek....ez érzelmi alapon megy. Néhány régi képeslapot selejteztem le a rengeteg papírral egyetemben. Anyukámét megtartottam, a többit nem.Ha van hely tárolni, érdemes megtartani.Fényképekből mindig csak annyit hívok elő, hogy egy kis album teljen meg az egy év képeivel, a többi elérhető a gépen.
-számlák, iratok, dokumentumok...munkaügyi papírosok, bizonyítványok és adóbevallás, örökös maradók, mindig kellenek. Számlák: egy év számlái jó ha megvannak, sokszor decemberben jut eszébe a szolgáltatónak hozzácsapni valamit, vagy esetleg visszatéríteni stb. Ha olyan "kiváló" lakóhelyünk van, mint ahol én éltem Pesten, ahol a lakótömb nem fizető lakóinak tartozásait időnként kiszámolták másra, ott nem marad más hátra, mint gyűjteni a csekkeket a végtelenségig, és postán fizetni...Bankszámlákat ma már online is meg lehet kapni, iszonyat nagy hely spórolható meg efféle dolgok kirekesztésével.
-régi újságok:kuka.Hacsak nem gyűjtjük, vagy nincs számukra hatalmas helyünk.
-gyógyszerek: több tanulmányt olvastam,-igaz amerikai gyógyszerekről-hogy a lejárati idő nem jelent semmit, még húsz év múlva is jók. Azért két éve lejárt tablettát már nem tárolok, krémekkel pedig lejárati idő után max fél évig vagyok elnéző, a gyerekre csak szavatossági időn belüli dolgot kenek.

-játékok: ami a gyerek korának megfelelő, az marad, a többi megy(ha nincs kistestvér). Kevés a hely, felesleges a lom. Kiskortól erre nevelve a gyerek abszolút elfogadja, hogy most jön egy néni a babajátékokért, mert az ő kisbabájának kell, és abból a pénzből mi meg újat tudunk venni.A gyerek maga jelzi, ha már egy ideje nem játszik valamivel, és úgy érzi továbbadható más gyereknek.(Kivéve a szent és sérthetetlen kék macit...,de azzal szinte össze van nőve).
Ha valami jó állapotú, és van ismerősünk, aki szívesen venné, akkor adjuk tovább, de ne fél év múlva jöjjön érte, az nekünk nem jó. Ha van lehetőség értékesíteni, és van időnk és lelkierőnk bíbelődni ilyemivel, akkor csináljunk egy ilyen csoportot. Sok munka, és kevés haszon, de ha kell a pénz, megéri. Évekig csináltam, nagyon bele lehet fáradni, de a pénz az pénz.
Kidobálni amúgy nagyon felszabadító. Mintha több kiló tehertől szabadulnék meg lelkileg is, amikor fizikailag kihajítom a felesleges dolgokat.Gyakorta előfrodul, hogy rendrakáskor jövök rá, mennyi mindenünk is van, amiről nem tudtunk. Csak néhány tubus ismeretlen krém vagy kemikália is azt jelzi, hogy érdemes rendszerezni, mert azzal is spórolhatunk.
Mikor rendszerezzünk?Jó kérdés. Egy biztos, soha ne akarjunk egyszerre rendszerezni. Mondjuk azt, hogy egy évben egyszer mindent átnézünk a lakásban, és erre szánjunk egy időintervallumot, mondjuk egy hónapot. Egy nap két fióknál vagy egy kisebb komódnál nagyobb részbe ne kezdjünk. Nincs rosszabb, mint elunni, és visszahányni a cuccot. Személy szerint én a ruhákat tavasszal és ősszel mindig átnézem, mióta gyerekem van, de nemcsak az ő kinőttjeit, hanem a sajátjaim is. A többi dolog évente kerül a górcső alá.






4.



Sokan küzdenek időhiánnyal, és nem feltétlenül az idő rövidsége, hanem saját szervezetlenségük okán. A másik gond a tennivalók elfelejtése, illetve a rossz időzítésük.
Ha valaki szétszórt, és akar ezen a tulajdonságán változtatni, akkor jó hírem van, tud. Valószínűleg egy szétszórt ember soha nem lesz szuper-összeszedett, de megtehet bizonyos lépéseket annak érdekében, hogy azt érezze, ő irányítja a dolgokat, és nem a dolgok őt.A life coaching ezt time-managementnek hívja.
A módszer sem ördöngős, le kell írni. Ha azt sejtjük, hogy magunk toljuk el az időnket, akkor tartsunk megfigyelést, minimum két hétig minden tevékenységünket és annak saccolt idejét vezessük egy határidőnaplóba.Ez arra jó, hogy lássuk, mennyi idő megy el feleslegesen, illetve hol vannak problémapontok. Míg régen sok ember a TV előtt tolta el az idejét, addig mára ez a számítógép lett, és a közösségi oldalak. A számítógéppel azért nehéz "végezni", mert nem lehet vele minden kapcsolatot megszakítani, míg a TV-vel igen, egyszerűen nem kapcsoljuk be. A számítógép munkaeszköz, sok dolgot ezen keresztül kell intézni. Viszont valószínűleg mindenki érzi, hol a határ a teendők és a felesleges üldögélés közt.
A megfigyelésünk eredményeit összegezzük, írásban, majd tegyünk magunknak olyan javaslatokat, amelyek nem jelentenek teljes életmódváltást, de elindítanak egy jobb úton. Más szóval, ha eddig mondjuk négy órát bambultunk a gép előtt, akkor ne akarjunk fél órára csökkenteni ezt a tevékenységet, hanem számoljuk ki, mi lenne a reális kötelező, és a javasolt szabadidős, és aszerint cselekedjünk.
Időpontok, tevékenységek összehangolására szintén írásban törekedjünk.Az egyes elintéznivalók fontossági sorrendjét is állítsuk fel, és ne akarjuk örökké "végezni". Soha nem lesz olyan, hogy nem kell semmit intézni. Ha állandóan eltudni akarunk, akkor örökké kergetjük magunkat és elégedetlenek vagyunk.
Nemrég láttam egy jópofa határidőnaplót The Procastinator's Diary néven. Ennek minden hete két oldal volt, ez egyik oldalon a hét napjai és alattuk néhány sor, a másik oldalon a tipikus időtologatónak egy segítség:dolgok, amiket abszolút nem halaszthatok, dolgok, amik várhatnak néhány napot, dolgok, amik ráérnek a jövő héten, dolgok, amiket maaaaaajd megcsinálok.Ez egyrészt segíti a tervezést, másrészt emlékeztet, méghozzá többször is, hiszen ami a jövő héten ráér, az a jövő hét azonnali rubrikájába fog kerülni.
De nincs szükség beruházásra sem, egy sima füzetet is lehet tervezni. Ami a határidőnaplókat illeti, nem mindegyik jön be mindenkinek. Tartsuk szem előtt választáskor:
-nem feltétlen a külcsín a legfontosabb, ha belül használhatatlan
-férjen be a táskába, különben minek?
-ne legyen túl kevés hely egy nap alatt, a legjobban azok, amik egy hetet két oldalra terveznek
-egy hét legyen mindig lezárva, ne folyjanak össze a napok
-legyen bőven jegyzetelős rész
-ne legyen nehéz fizikailag, és bonyolult a használata
Ha kevés konkrét időpontunk van egy héten, de sok kis elintéznivalónk időpont nélkül, akkor célszerűbb nem a napokra leosztott határidőnaplóval felszerelkezni, hanem egy sima kis alakú füzettel, amibe lehet vezetni az intéznivalókat.
Hogy miért jó szervezettnek lenni, az nem is kérdés. Sok bosszankodástól kímélhetjük meg magunkat, sok önkorholástól, és kellemetlen helyzettől.Azt érezhetjük, hogy az életünket mi irányítjuk, mi döntünk, és a dolgokat egyedül tudjuk intézni, "urai vagyunk a helyzeteknek".

Önkép, környezet és társadalom

Aki elhiszi ezt az emlékkönyvbe való "bölcsességet", abba kellőképpen belenevelődött a magyar oktatási rendszer egyik sajátossága...
Aki szembe dicsér, s legtöbb jót mondja rólad,
Legjobb barátodnak ne azt gondoljad.
Hogyha sokat éltél, akkor majd belátod,
Aki Téged megvet, az a Te barátod.
Ezért van az, hogy megilletődünk, hogyha valaki jót mond rólunk, gyanakodni kezdünk, hogy nem rossz szándékú-e az illető. Hát nem faramuci ez?? Valaki azt mondja neked a munkahelyeden, hogy jól megcsináltad ezt a feladatot, akkor azon kezdesz aggódni, hogy mikor tesznek lapátra?
Bődületes hülyeség az, hogy nem lehet a másikat megdicsérni, csak kritizálni, attól épül....(ugyan melyik ember mondja azt a másiknak, amikor a szemébe vágják, hogy buta/önző/lusta, hogy jaj, köszönöm, hogy ezt mondod, majd most változtatok rajta, téged meg nagyon szeretlek. Ez nem így működik).Nem véletlen a rengeteg önbizalomhiányos felnőtt, a rengeteg ember, aki a gyerekkorától bemagyarázott félelmek börtönében él, mert neki megmondták, hogy ő nem konyít a nyelvekhez, hogy ő ügyetlen a sportban, hogy ő nem rud rajzolni...
Az embernek olyan lesz az önképe, amilyet vetítenek elé a körülötte levők, legalábbis, felnőtt koráig ez épül be (és még felnőttként is bánt,  vagy megingathat egy negatív kritika). A körülöttünk levőknek pedig gyakran van rossz napjuk, már egészen másként állnak hozzánk, nem mentesek emberi gyengeségektől, irígység, féltékenység, megint mást mondat velük, a körülöttünk élők közül van aki rokonszenvez, van aki ellenszenvez velünk, egészen másként fog megint látni minket. Nos, ha szerencsénk volt, gyerekként volt sok olyan ember körülöttünk, akik egészséges önértékeléssel rendekeztek, és nem fukarkodtak a jó szóval, ha nem volt szerencsénk, akkor úgy nőttünk fel, hogy csak azokat hallottuk, amik másokat irritáltak a viselkedésünkből.
Ami nagyon nagy tanítás volt itt számomra Amerikában, az éppen a magyar lesajnált szembedicsérés művészete. Ez nem egyenlő a hízelgéssel. A hízelgést gyorsan felismerjük, mert ha tény, hogy kövérek vagyunk, és valaki azt mondja, hogy de vékony vagy, akkor tudjuk, hogy csak hízelegni akar. A dicséret szárnyakat ad. Aki valaha tanított  bizonyos témában lassabb, rosszabb képességű felnőttet vagy gyereket, és látta, hogy micsoda szárnyakat növesztett és zárkózott fel a többihez egy kis pozitív noszogatással, a You can do it elvvel, az tudja miről beszélek.
Dicsérni nemcsak a tökéletest lehet, mert kb ez az üzenete a magyar beidegződésnek. Dicsérni lehet a fejlődést. És persze, hogy nem egy harmadik embernek, hanem az illetőnek magának mondva.
Dicsérni gyakran nem könnyű. A dicséretet nem lehet elvárni olyan embertől, akivel legalább nem semleges a kapcsolatod, az ellenséged nem fog dicsérni, vagy ha igen, akkor tényleg jobb, ha gyanakodva fogadod. A dicséretet nem mindegy, hogy kikényszerítik belőlünk, vagy magunktól mondjuk, és persze lehet úgy is dicsérni, hogy közben a non-verbális üzenet egészen más.
Miért jó dicsérni másokat? Abban a pillanatban, amikor dicsérni akarsz valakit, nem kritikus szemmel nézed. Ha megdicsérsz valakit, az örülni fog, még akkor is, ha magyar módra hárítja, növeled az önbizalmát, jó szívvel fog rád gondolni.Látja, hogy pozitív az üzeneted, azaz pozitív a személyiséged.Keresni fogja a társaságod!
Feladat:
Menj be a munkahelyedre, iskoládba, vagy ahol éppen az idődet töltöd. Kezdjed el az embereket olyan szemmel nézni, hogy mit lehet rajtuk megdicsérni? A hajukat, a ruhájukat, a szendvicsüket, amit otthon készítettek, a sminkjüket, az irodájuk rendjét, bármit. Kezdjed el dicsérni őket, válassz ki néhányat, akit rendszeresen dicsérsz. Figyeld meg, hogyan épül a kapcsolatod velük.(Ne azt válaszd, akit valamiért nem állhatsz, nem fog menni szívből sem a dicséret, sem annak fogadása.) Ezzel a felfogással te magad is sokkal jobban fogod magad érezni a bőrödben, ha nem azt nézed, hogy ki miért nem dicsérendő.

Fényképezzünk!

Nos ez nem teljesen ingyenes életminőség-javító ötlet, ahogy a self-helpben ígértem az első posztban, mert kell hozzá egy digitális fényképezőgép, meg egy számítógép, amire le lehet tölteni a képeket, és érdemes előhívni is belőlük. De azt hiszem a legtöbb ember ezekkel manapság már rendelkezik.
Amennyire nem vagyok híve annak, hogy valaki mondjuk a saját/gyereke/kutyája reggelijéről hatvan képet csináljon, aztán a közösségi portálokon fárassza a többi embert vele, annyira jónak tartom, hogy a kisebb eseményekről is készítsünk néhány képet. Saját magunk számára. Mondanivalója úgyis leginkább nekünk van, mi voltunk ott, és éltük át azt a percet, amikor a kép készült.
 Nagyon sokan panaszkodnak, hogy velük nem történik semmi, noha minden nézőpont kérdése, és lehet, hogy csak nem veszik észre a sok jót, ami körbeveszi őket.
 Miért jó a fotózás? Mert a hétköznapi történések azzal, hogy egyszer-egyszer néhány momentumban megörökítődnek, eseményekké lépnek elő. Ha lefotózzuk magunkat/kutyát/gyereket az első hóban, vagy egy jó családi szánkózásról készítünk néhány felvételt, egy mesedélutánt megörökítünk, egy múzeumlátogatást, egy sétát a természetben, vendégséget, akkor máris ott vannak az események, mintha csak néhány jegyzetet készítettünk volna róluk, kicsit modernebb formában.
Ez azért jó, mert látjuk, hogy a hétköznapok igenis nemcsak monoton robotból állnak, bőven akadnak ünnepelhető, kellemes percek, órák, délutánok. Nem csak úgy lehet értékelni egy évet, hogy ebben az évben csak egy napot/hetet nyaraltam, de rossz nekem, hanem úgy is, hogy ugyan nem telt hosszabb pihenésre ilyen vagy olyan okok miatt, de volt sok szép óra, nap, és perc. Így könnyen belátható, hogy a gyakran eseménytelennek bélyegzett hónapokban is éltünk, és nem vegetáltunk.
Miért nem jó tömérdek képet készíteni minden nap a reggelinkről? Egy kicsit talán sarkos a példa, de sokan valóban minden percet fotóval rögzítenek. Így ugyanúgy, mintha nem fotóznánk, a sok hétköznapi, érdektelen kép közt elveszik az a néhány értékelhető, aminek értelme van. Ez olyan, mint amikor egy utazásról ezres nagyságrendben készülnek képek, utólag maga a kép készítője sem élvezi már hatvanadszorra a kicsit más szögből fotózott látványosságot.
Hogyan használjuk? Nagyon egyszerűen albumba rendezhetők a képek, készítsünk feliratokat, és negyedévente, egy unalmasnak tetsző, vagy esős délutánon lapozzuk át. Megelevenednek az év eseményei, visszakalandozunk pár órára a közeli múltba, feldolgozzuk és helyre tesszük az életünk kisebb és nagyobb eseményeit.
Készíthetünk fotóalbumokat is, bár ez már inkább a kézügyességünkről, és a kreativitásunkról szól, mint az emlékek feldolgozásáról.
Kell-e hozzá tehetség? Nem. Egy alapszintű gépismeret bőven elég. Arra mindig ügyeljünk, ha csak számítógépen tároljuk a képeket, hogy több helyen és módon legyen elmentve!
Ez a módszer nekem nagyon bejött, mert helyzetem ellenére, hogy egy külföldi országban élek, viszonylag kevésszer és kevés helyre jutottam el. Eleinte bosszankodtam, hogy bezzeg mások, mennyit utaztak, láttak, nyaraltak, teleltek, de aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Ha mindig másokat nézek, akkor lecsúszom arról, ami velem történik és jó. Így kezdtem értékelni a kisebb dolgokat, és ez bizony rengeteget segített évtizedes negatív berögzülések feloldásában.

Tavaszi fáradtság

Hetek óta istentelenül fáradt vagyok, tyúkokkal fekszem(többnyire), ha tehetném lefeküdnék délben aludni, de nem tehetem, alig vagyok képes elindulni akárhova is, ha elindultam alig vánszorgom haza... Közben pedig van mellettem egy örökmozgó gyerek, akinek már szellemi és mozgásbeli igényei olyanok, hogy nem egy lassított felvétel anyucit, hanem egy energiabombát is legyűr. Nincs nagymama, nincs segítség, nincs kikapcsolódás, főzés, takarítás, rendrakás, és programkieszelés van, vég nélkül( a gyerekecske fél nyolctól este tízig aktív, délután már régen nem alszik). Én pedig alig várom, hogy bezuhanjak az ágyba, mindenki hagyjon békén, és előjön az összes negativitásom, hiába fojtogatom.
Mi a fenét csináljak? Semmit. Ez a tavaszi fáradtság. Velem együtt emberek milliói érzik úgy, hogy nem tudják átküzdeni a napokat, ilyenkor a tavasz elején.
Tünetek:
megmagyarázhatatlan (és halálos) fáradtság,
nagy alvásigény,
szomorúság, rosszkedv
irritáltság,
étvágytalanság (vagy falásrohamok),
szexuális érdeklődés hiánya,
rossz közérzet, fejfájás
izomgyengeség (mindjárt kiesik a kalviatúra a kezemből)
Mit lehet csinálni??
ALUDNI, amennyit csak tudunk,
relaxációs technikák, jóga
mozgás(de hogy, amikor alig vánszorgunk?)
energiaadó étkek fogyasztása:banán, mogyoró, tészták, csokoládé, bab stb.
reménykedni, hogy hamar elmúlik
(Ellen)szerek:
guarana( brazilok energiaitala, nem tudom, Magyarországon elérhető-e?)
ginzeng, gyömbér, komplex vitaminkészítmények
A tavaszi fáradtság oka a plazma béta-endorfinok csökkenése az agyban. 10-ból egy embert érint. A mi családunk benne van az egyben. A férjem ma fél kilenckor bealudt a TV előtt. Én úgy kilenc fele "erőre kapok", egy-két órára, aztán gyia az ágyba aludni. Jó éjszakát!

Mikor kezdődik az élet?

Hajlamosak vagyunk várni az igazi életre. Mintha az, amit élnénk nem volna az.
Majd boldogok leszünk, ha elvégeztük az egyetemet.Majd akkor leszünk boldogok, ha a rosszul fizető első munkánkat le tudjuk váltani egy jobbra. Majd akkor, ha a szerelem ránk talál. Az igazi élet a házassággal köszönt majd be. Igazán boldogok akkor leszünk, ha gyerekünk lesz. A kisgyerek mellett nagyon lekötött az ember, majd ha kicsit megnő. Majd ha kirepül a fészekből, és nem lesz a sok felelőség. Majd ha végre nyugdíjasok leszünk, és lesz szabadidőnk....Majd ha??
A várással el lehet tölteni egy életet. Majd-boldogság nincs, mert mindig lesz olyan tényező, ami miatt nem érezzük teljesen tökéletesnek a körülményeinket. Ne várjunk a hatalmas dolgokra, a fordulópontokra az életben. Ha azok nem jönnek el, azért leszünk bajban, ha eljönnek és elmúlnak, akkor pedig újabb jövőbeli pontot keresünk? A jövő csak a fejünkben létezik, és sohasem biztos. A múlt már megváltoztathatatlan. A jelen az egyetlen, amikor boldogok lehetünk. Napról-napra

Az energiavámpírokról

1.
Az energiavámpírokról pár éve olvastam először, és őszintén szólva megállt bennem az ütő, annyira ráismertem egy kapcsolatomra bennük.
Volt egy barátnőm, akivel sokáig jó viszonyban voltunk, egyszer szakított a barátjával, és nagyon maga alá került. Persze mindenben támogattam, egy idő után úgy éreztem, nem tudok neki újat mondani. Ő pedig nem akart kimászni ebből az állapotból. Teltek-múltak az évek, és minden egyes találkozásunk után fáradtnak, meggyötörtnek éreztem magam, az élettől is elment a kedvem. A kellemes baráti beszélgetések helyett, amelyben természetesen helye van a problémák megbeszélésének is, kizárólag az ő problémáiról beszéltünk, vég nélkül. Egy helyben forogtunk, nem hatott semmi rá, akármit mondtam konstruktív megoldásként a helyzetére, és persze a pasik messzire elkerülték. Egyre nehezebb és nehezebb volt vele együtt lenni, egyszerűen semmi másról nem beszélt, csak arról, hogy ő mennyire egyedül van. Nem tudott örülni annak, hogy egy jó melóhelyre került, hogy el tudott otthonról költözni, hogy végre anyagilag rendeződött az élete, mindig csak arról beszélt, hogy nem bírja már az egyedüllétet. Amikor férjhez mentem, egyszercsak elmaradt. Hívtam, hogy menjünk ide, vagy oda, a férjem nélkül, mindig volt bennem annyi tapintat, hogy ne vigyem a párom, de egyre ritkábban volt hajlandó a hívásomat viszonozni, és egyszercsak nem is jelentkezett. Egy közös barátnőnktől tudtam meg, hogy nem akar velem barátkozni, mert már nincs közös témánk, azzal, hogy én férjhez mentem. Ez azért bántott nagyon, mert mindig csak az ő témáit hallgattam, már évek óta. Bánkódtam utána, viszont lassan rájöttem, hogy igazából évek óta már csak szenvedtem a társaságában, és ő nekem barátként semmit sem nyújtott, én viszont az ingyenpszichológusa voltam.

Ő klasszikus energiavámpír. Az energiavámpírok mindenféle formában jelentkezhetnek, lehetnek végtelenül arrogánsak, vagy ilyen, mint a fenti példa, csak a saját problémájukon rágódóak, egy biztos, egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy a másik is ember.
Az ilyen embernek akármit mondasz, semmi sem jó, ha arrogáns, akkor beleköt abba, amit mondasz, ha nem, akkor csak szimplán elutasító.
Mártírként viselkednek, önmagukat mások vagy a világ áldoztának tartva, bármi történik arról folyamatosan panaszkodnak.
Csak a saját problémájuk foglalkoztatja őket, erről a pontról nem bírnak kimozdulni. Ha jó történik velük, azt rendszerint lekicsinylik, megkeresik a negatívumot, Tény: színházban voltak. Előadásmód: eljutottam színházba, de rossz volt az előadás; vagy eljutottam színházba, de száz éve nem voltam.
Az élet számukra kilátástalan, akkor is, ha körülményeik alapján ettől messze vannak.Minden rossz, és mindennek valaki vagy valami más az oka, mint ők.
Bolhából elefántot csinálnak, ha valami rossz történik velük. Drámáznak, ahogy a köznyelv mondja. Nincs megoldásuk a helyzetekre, mindig másokról várják.
Bármerre tereljük a beszélgetést velük, csak önmagukra és a problémáikra terelik vissza. Ha éppen nincs a jelenben semmi, visszanyúlnak a múltba negatív eseményekért.
A velük töltött idő után fáradtnak és letargikusnak érezzük magunkat. Sokszor lelkiismeretfurdalást okoznak, noha lelkünk mélyén érezzük, ők hibásak a kialakult helyzetért. Elszívják az energiánkat. Egy idő után már a gondolat, hogy megint betüremkedhetnek az életünkbe is egy szellemi-fizika fásultságot okoz. A pszichológiai tünetek mellett előjöhet fejfájás, szívszorítás, vizsgagyomor is, ha csak arra gondolunk, hogy velük kell tölteni időt. Ha ilyen jellegű érzéseink vagy tüneteink vannak egy emberrel való kapcsolattartásban, akor egészen biztosan áldozatai vagyunk egy energiavámpírnak.
Az energiavámpírokat vagy negatív embereket nem mindig lehet elkerülni. Sanszos, hogy a közvetlen környezetünkben vannak, esetleg családtagok, munkatársak és nem lehet tőlük megszabadulni. Talán észre sem veszük, hogy a barátaink közt is vannak, és noha semmilyen kölcsönös építő jellege nincs a kapcsolatunknak,  mégsem tudjuk őket leépíteni.
Mit lehet tenni, ha ilyen emberrel kell együttműködni?

2.

Konfliktuskezelés (1., 2.)

1.
Mindenhonnan azt halljuk, hogy legyünk asszertívebbek, azaz álljunk ki jobban a saját érdekeinkért. Van akinek ez nem okoz gondot, van akinek meg igen, én például nagyon béketűrő vagyok, és utálom a konfliktust. Nem arról van szó, hogy nem tudnék beolvasni annak, akinek nagyon kellene, hanem arról, hogy nem érzem jól magam ebben a csúnya szerepben, és általában nem szeretem, ha rosszat gondolnak rólam.
Amikor csak lehet elkerülöm messzire azokat, akikkel valamiért konfliktusba keveredhetek, igyekszem kiiktatni az életemből az energiavámpírokat is, (róluk majd később), de vannak helyzetek, amikor nem lehet reakció nélkül elsétálni.
Mostanában kidolgoztam egy jó módszert, hogy mégis hogyan vezessem le a feszültséget, amikor olyan emberrel kell kommunikálnom, aki nehéz, és elkerülhetetlen vele a kommunikáció. Amikor "helyzet" van, hajlamosak vagyunk rögtön első dühünkben reagálni, ami csak ront a helyzeten, abból lesz a randa nagy veszekedés, és egymás személyiségének nem túl szimpatikus módon való kielemzése, aztán harag, megbántottság. Ekkor, amennyire csak lehet, húzom a reakcióidőt. Emésztem a hallottakat. Időt adok magamnak, hogy más irányba tereljem az elmérgesedő dolgokat.Tehát, ha a másik piszkálódik, megjegyzést tesz, érezhetően provokál, várok. Ennek két oka van. Egyrészt én is azonnal vissza tudnék vágni mindenféle sértést, de minek? Másrészt, igyekszem a kellemetlen szavak mögött megtalálni a valódi motivációt és problémát. Lehet ilyet mondani, hogy ne most beszéljük meg, és eltávozni.
Miközben várakozom, sem vagyok rest, általában fogom magam, és levelet írok, megírom az első válaszomat, reakciómat. Persze, hogy nem szalonképes, bántóan őszinte és sokszor cinikus is. (Nagyon sok embernek ez nem okoz gondot, aki nem bánja a konfliktust, sőt, még őszinteséggel is kérkedik, hogy ő megmondja a frankót. De mi a frankó?Mindenkinek más az igazság, mert ahány ember annyi személyiség és nézőpont. )Szerintem tisztelnünk kell egymást annyira, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem személyeskedünk, és keressük a másikban a szerintünk fontos karakterhibákat. Nem vezet ahhoz, hogy a konfliktus feloldódjon, csak egyre mélyebben sikerül egymást megutálni.
Az első reakció leírásával, de el nem mondásával, vagy levelezés esetén el nem küldésével hatalmasat segítünk magunkon! Kiadjuk a tehetetlen dühöt, amit a másik ember viselkedése okoz, és egyben látjuk, hogy mi is a válaszunk rá. Olvassuk el többször az írásunkat. Többszöri olvasás elcsökkenti az indulatot. Majd, ha levelezünk, nyissunk egy új oldalt, és lecsupaszítva, ügyelve az udvariasságra és  a tiszteletre, meg arra, hogy abszolút szalonképesen tálaljuk, írjuk le a saját véleményünket. Röviden! Minél hosszabban írunk, annál több kapaszkodót adhatunk a másik embernek a támadáshoz. Ha szóbeli párbajra készülünk, az első levélmódszert akkor is alkalmazhatjuk, aztán a levelet többször elolvasva megnyugodva minél rövidebben mondjunk véleményt, ha nyilatkoznunk muszáj, vagy nem tudjuk elkerülni.
Nagyon fontos, hogy sem szóban, sem írásban ne emeljük fel a hangunk, és ne kezdjük a másikat elemezni. Térjünk a tárgyra, használjunk olyan mondatokat, ami énnel kezdődik, ez ebben az esetben erőteljesen jelzi, hogy mi így gondoljuk, de nem várjuk, hogy a másik is így gondolja. Ne feltételezgessünk a másikról semmit, olyan mondatokkal, hogy tudom, hogy Te.....Nem tudjuk. Ha tudjuk is, nem biztos, hogy jól tudjuk. Csak száz százalékos bizonyosság esetén használjuk az ilyen jellegű mondatokat! Mindenki tudja, hogy bármilyen vitában a nyugodt fél az erkölcsi győztes. Ezt se feledjük el.


2.
Ha nagyon elmérgesedik egy konfliktus, és a másik féllel muszáj kapcsolatot tartani, érdemes mediátort alkalmazni, egy harmadik személyt, személyeket. Ezt gyakran önkéntelenül is csinalják a szülők, amikor a gyereket használják fel postásnak, egymás jelenlétében ilyeneket mondva:-Fiam, mondd meg az apádnak, hogy mosogasson el.
Én persze nem így gondoltam. :D Amikor egy veszekedés annyira elharapózik, és annyira ördögi körben forog, hogy abból már nincs mód kitörni, ha egyik vagy mindkét személy zárt a másik gondjaira, akkor érdemes egy harmadik emberen keresztül kommunikálni, a legszükségesebbeket. Ha nincs olyan közös probléma, mondjuk munka, közös vagyon eladása, idős szülő gondozása, közös gyerek, akármilyen közös ügy, amiért muszáj kapcsolatban maradni, a kapcsolat megszakítása is egy megoldás. Ha van, akkor pedig mindkét érintett félnek egészségesebb, ha egy harmadik elfogulatlan, a probléma iránt érzelmeket  nem tápláló ember a mondanivaló lényegét átadja, és nem kell a puskaporos stílust is elviselni. Ilyen az, amikor egy rossz házasság végén már csak az ügyvéden keresztül tárgyal a két fél. Nagyon konstruktív tud lenni, nemcsak az ügvéd jogi felkészültsége miatt, hanem amiatt is, hogy nem okoznak egymásnak további fájdalmakat, sérelmeket.
Meglepődtem azon, hogy mennyi könyv javasolja is a kapcsolat megszakítását a századik kör "próbáljuk meg megértetni magunkat" után. Sok könyv azt is írja, hogy gyakran, ha elindulunk a saját utunkon, ha megváltoztatjuk a bennünk levő negatív hozzáállást, az rengeteg ember szemében lesz szálka, akik erre képtelenek. Egy saját vállakozást elindító könyv például azt írja, hogy le fognak cserélődni az emberek körülöttünk, csupa olyan emberre, aki maga hasonlóan megküzdött az önállóságáért, és a szemléletmódja hasonló a mienkhez.Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk sutba a régi barátainkat, sőt. A barátokat ne!Akik mellettünk állnak, támogatnak, örülnek a sikereinknek, megértenek minket, azok úgysem fognak eltűnni az éterben. A félbarátokat, a frenemyket (szemben barát, hát mögött ellenség), az energiavámpírokat ha lehet, nyugodtan.
Ti kerültetek már nagyon rossz konfliktushelyzetbe? Van valami taktikátok, amit alkalmaztok? Támadtok vagy inkább hagyjátok a másikat puffogni? Sikerült elmérgesedett konfliktust megoldani? Később milyen kapcsolatotok volt az illetővel? Alkalmaztatok harmadik embert? Kiléptetek a kapcsolatból?

Hogyan kezdjünk neki a kis dolgok értékelésének?

Vannak emberek, akik képtelenek a jó dolgokat erősíteni az életükben, és örülni nekik, és mindig csak azt látják, amit nem kaphatnak meg, mindezt katasztrófizálva, felnagyítva. A kis jó dolgok felett elsiklanak, mintha az "járna" nekik, a rosszak pedig nem járnának nekik. Akkor azt mondják, az élet nem fair, és igyekszenek bűnbakokat keresni a környezetükben. Mintha az élet bármikor is fair lett volna. Ez egy hatalmas nagy hülyeség, azt hinni, hogy az élet igazságosan oszt, mégis ezt szeretnék hinni sokan.
Vagy egy hónapja láttam meg ezt az idézetet egy fényképtartón, és tollat ragadtam az üzletben, azonnal felírtam, így szólt:
"Appreciate little things, because one day you will look back and realize they were the big things."
"Értékeld a kis dolgokat, mert egy nap , mikor visszanézel az életedre, rájössz, hogy ezek voltak a nagy dolgok."
Erre van egy jó módszer, először itt Amerikában talákoztam a füzetkével, de igazából nem kell hozzá semmilyen különös felszerelés, mondjuk egy határidőnapló és egy toll. Minden napban este kell találni valami jót, és le is jegyezni. A lejegyzés azért fontos,mert ha visszanézünk egy hétre, amit hajlamosak vagyunk úgy címkézni, hogy na, megint egy unalmas, eseménytelen hét, akkor látjuk, hogy hétfőn már csicseregtek a madarak, pedig hol van a tavasz még, kedden kedves levelet kaptunk valakitől, szerdán ittunk egy jó forralt bort este, csütörtökön a gyerekünk ragyogó arccal mesélt az oviról, pénteken sütött a nap, és ki lehetett menni  sétálni stb. Nem nagy dolgok ezek, illetve le lehet őket legyinteni, azzal, hogy ugyan, nehogy már ennyi öröm ne legyen egy héten? Nem egyértelmű, hogy akár ennyi is legyen! Hétfőn lehett volna síri csend a madarak nélkül, kedden kaphattunk volna egy undok levelet, szerdán nem volt itthon boroznivaló, csütörtökön a gyerek sírva is kijöhetett volna az oviból, és pénteken lehetett volna hózápor és hideg...Ugye???
Ezt a módszert január óta alkalmazom, pedig a január egyáltalán nem volt jó időszak az életemben, mégis, ha visszanézek, csupa ilyen bejegyzés van a határidőnaplómban. (Sőt ilyenebb, sajnos elég súlyos alvási problémáim voltak, így akár az is nagy pozitívum volt, ha véletlen sikerült aludni egyet jól, altatóval!)Nagyon hasznosnak találom ezt az egyszerű módszert, mert ugyan összességében nehéz hónap állt mögöttem, mégis elmondhatom, hogy a nehéz időszak sem egyértelműen fekete, mert akartam és meg is találtam azokat a perceket a napban, amelyek kellemesek voltak. Minden időszak ilyen. A legboldogabb időszakot is árnyékolhatja néhány esemény, de igyekezzünk ezeket ha ki nem is zárni, de felülírni valami jóval.
A mai napom attól volt csodás, hogy nagyszerű idő volt, hogy anyukámmal egy jót beszéltem telefonon, hogy végre sikerült kimozdulnom a városba, ami eseményszámba megy, hogy a gyerekem jól érezte magát ma, hogy megjelent egy cikkem, hogy kimostuk a macit és a csacsit, a két plüssállatot, mert tiszta koszosak voltak, de most illatosak, hogy este sikerült nézni egy kis Jóbarátokat, és még két pohárnyi bor is volt itthon. Ez egy jól sikerült nap volt, pedig ha igazán megnézzük, semmi extra nem történt. Nem nyaraltam Hawaiion, nem díszelegtem drága ruhákban, mégcsak nem is költöttem semmit...Kis, apró örömök összeállásából lett ilyen jó ez a nap. És ettől lehet jó egy másik nap is, noha gyakran nem ennyi öröm van, csak egy, vagy kettő.De ha ezeket meglátjuk, és akarjuk értékelni, akkor a sok hétköznap sokkal boldogabban telik. Ha mindig arra vágyunk, amit nem kaphatunk meg, nagy házat medencével, jó autót, nyaralást, tonnányi szabadidőt és pihenést, drága cuccokat, kiváló fizetést, és ha mindig azt nézzük, hogy másoknak ez és ez van, de nekünk nincs, akkor folyamatosan elégedetlenek vagyunk. És ugyan kinek ártunk ezzel? Magunknak. Meg a környezetünknek, aki elszenved minket.

Társ nélkül Valentin Napon

Emlékszem, amikor még egyedülálló voltam, mennyire gyűlöltem a Karácsony és a Valentin nap gondolatát is, hiszen mindkettő a szeretetről szól, és főleg a Valentin nap a szerelem ünnepe. Mégis mit lehet ilyenkor tenni annak, aki egymagában kénytelen ezt a napot túlélni?
Általában, megfigyeléseim alapján két dolgot szoktak a nők tenni:

•  Lekicsinylik a Valentin nap jelentőségét, ez egyrészt adódik a fejekben levő sztereotípiákból, másrészt pedig így kompenzálják azt a frusztrációt, amit az ünnep jelentése okoz.
• A másik megoldás szokott lenni a teljes önsajnálatba merülés, a "nekem már soha nem lesz senkim", "én már a kutyának sem kellek" jellegű teljes önledegradáló, önmegsemmisítő kijelentések, amelyek egy még mélyebb spiráljába taszítják az ént az önsajnálat dagonyáiban. Katasztrófaképzésként tanultam ezt a jelenséget pszichológiából. Túlzottan felnagyítjuk a jelentőségét a napnak, hiszen a társadalom által jegyzett, elfogadott nap, mi pedig mégsem tudunk beilleszkedni ilyen értelemben a normába.

Egyik sem konstruktív megoldás, és egyik sem vezet ahhoz, hogy könnyebb legyen ez a nap, annak, aki egyedül van. Mindenképpen puffogni fog, és egy kellemes nap lehetőségét veszíti el, a fejében kavargó felháborodással vegyes önsajnálat miatt.
A leghelyesebb beismerni a tényt: ez a nap a szerelmeseké, a párkapcsolatban élőké, és ez annak, aki egyedülálló egészen biztosan nem a legkedvesebb napja. Nyugodtan beismerhetjük magunknak is, hogy ezért bánt ez a nap, ahelyett, hogy mindenféle lekicsinylő megjegyzéssel, mint műünnep, virágboltosok ünnepe, amerikai szenny és a többi illetnénk. Vegyük a fáradságot, hogy megismerjük az ünnep eredetét, már egy egész más képünk alakul ki róla.
Miután saját magunk számára elismertük, hogy ez az ünnep jó, de a helyzetünkben mégis siralmas, ne süllyedjünk bele a posványba.

• Ha éppen társat keresünk online, igyekezzünk erre a napra megbeszélni egy első randit valakivel. Nem biztos, hogy hatalmas szerelem vagy akár szimpátia lesz a dologból, de egészen másképpen nézünk a nap elébe, hogyha tudjuk, programunk lesz, méghozzá a naphoz méltó módon egy randi.
• Jó megoldás az is, ha ellenkező nemű egyedülálló barátunkkal beszélünk meg egy esti találkozót, egy vacsorát. A férfiak általában nem tulajdonítanak jelentőséget ennek a napnak, így a szingli  férfibarátunk nem fog úgy siránkozni, mintha a barátnőnkkel próbálnánk ezt a napot túlélni, viszont lehet, hogy a poénjaival feldob, esetleg lesz olyan figyelmes, hogy hozzon egy rózsát.
• Alternatívaként, látogassunk meg egy rég nem látott (kedves) rokont, akiről tudjuk, nem azzal fogja indítani a beszélgetést:na, és mikor mész már férjhez?
• Ha senki nem elérhető, akkor sem kell elkeseredni. Próbáljuk kihozni a napból a legjobbat!Nem kell, hogy ez a nap jó legyen, de nem kell, hogy egész nap rosszul érezzük magunkat! Főzzünk magunknak, nézzük meg a kedvenc filmünket, olvassunk. Ne arra gondoljunk, hogy Valentin nap van, hanem arra, hogy február közepe van, és mindjárt itt a tavasz!!! Erre a gondolatra egészen biztosan sikerül egy halvány mosolyt az arcunkra erőltetni.

Mindenkinek kellemes Valentin napot kívánok!

Idő önmagunkra 2.

Még huszonéves voltam, amikor egyszer úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, anyám kórházban volt, én egyedül otthon, vizsgák, magánéleti bonyodalmak. Azt éreztem, elég. Valahogy át kell gondolnom, hol is tartok most az életemmel. Főiskolát kerültem, helyette gondoltam egyet, és kimentem a Margit-szigetre. Egyedül. Ez akkor olyan hatalmas lépésnek tűnt, ugyan melyik ilyen korú ember megy akárhova is egyedül?
November volt, reggel, hatalmas csend a szigeten, még mókusokat is láttam. Eleinte lekötött maga az élmény, az egyedüllét izgalma, az, hogy üres a sziget. Utána valami más történt. Megindult egy párbeszéd a fejemben önmagammal. Minden aktuális fájdalommal leszámolva kilépve a hétköznapokból, egyszerűen élveztem a saját társaságom. Kiszellőztetett fejjel, megacélosodott tetterővel, és semmiképpen sem elmerülve az önsajnálat dagonyájában távoztam a Szigetről (ahogy tettem volna, ha esetleg egy barátnőmmel megyek, és a nagy lelkizésben elmerülünk a saját sajnálatunkban.)
Később is gyakran tettem sétát a szigeten. A város erre nem alkalmas, túl sok az esemény, túl sok a látvány, nem lehet igazán elmélyedni.Ez egy végtelen egyszerű módszer, amit érdemes kipróbálni, ha minőségi időre vágyunk magunkkal. A séta időtartama azonban az elején minimum egy óra legyen, mert még szokjuk az élményt, és maga a séta helyszíne is leköt, a tevékenység is stb. Később elég fél óra is, és meglepően gyorsan regenerálódunk. Nagyon jók az olyan helyek ahol szökőkút van, a víz természetessége és hangja megnyugtató.
A másik nagyon egyszerű módszerem, ha igazán magamra akarok időt, egy kádfürdő kivitelezése. A kádfürdőhöz mindenképpen be szoktam állítani egy magnót valamilyen relaxáló zenével (semmiképpen nem olyannal, amiben énekelnek, azaz szöveges), érdemes beszerezni fürdőkristályt, levendulaolajat (hat csepp elég egy kád vízbe), babaolajat ( a víz felpuhítja a bőrt, a babaolaj "rajtaragad", es beszívja a bőr), egy gyertyát.
Hogy miért működik? Mert szinte minden érzékre hat. A melegvíz ellazítja az izmokat, a babaolaj puhítja a bőrt, főleg, ha bele is masszírozzuk egy kicsit, a levendula köztudottan nyugtató, ehhez hozzájön a relaxáló zene, és a gyertyafény imbolygó varázsa. Amikor ezt kellőképpen kiélveztem, légző,-és jógagyakorlatokat szoktam végezni a kádban. A légzőgyakorlatok során igyekszem elképzelni, hogy bemegy a tiszta levendulás párás levegő, és kisöpri a sok bánatot, aggodalmat, a szorongást. A gyakorlatoknál nem a downward facing dogra gondoltam, egyszerű törzscsavarintásokra, vagy nyújtásra, ami könnyen kivitelezhető. Míg a séta egyértelműen lelki síkra hat, a kádfürdő és a mozgás együtt inkább a testhez hoz közel, figyelmesek leszünk a test reakcióira, a légzésünkre (ami a relaxáció alapja), az izmaink kellemes megnyújtására. 45 perc szokott lenni egy ilyen szeánsz, és teljes nyugalom szükségeltetik hozzá.
A fürdő előtt vagy után érdemes teázni, valami koffeinmentessel, zöld, vagy oolongtea, vagy sima csipkebogyó nekem nagyon bejön.
Ezek nagyon triviális dolgoknak tűnnek, mégis rengeteg ember életéből teljesen kimaradnak. Pedig, ha egy hónapban kétszer sétálunk, és kétszer kádfürdőzünk, az négy óra. Nincs négy óránk önmagunkra egy hónapban?